Azok közül a művészek közül, akiket már korábban a Nagybányai úti galériában kiállítottunk, Szabó Zoltánt is szerettük volna bemutatni, mert jobban meg kellett ismertetni a nagyközönséggel, és erre itt nyílt lehetőség. Ennek igényét Legéndi Péter is alátámasztotta egy megnyitójában kifejtett gondolataival:
„Szabcinál a 20. század elejei avantgárd művészet kubista és expresszív törekvései keveredtek a mindig realisztikus alapokkal – ezt a kevert formavilágú alkotói módszert nevezte Németh Lajos: összeötvöződésnek. Nekem sokszor az jutott eszembe, hogy formáit-kompozícióit a modernitás igénye mellett legalább annyira jellemezi valamiféle komoly és ugyanakkor melankolikus líraiság. Összetéveszthetetlen, csakis rá jellemző művészi átiratban jelenített meg mindent, már amit megjelenítésre méltónak tartott, mert nem csak formai megoldásaiban, de témaválasztásában is a sorsközösség volt a meghatározó. Csak olyasmit vitt vászonra, csak olyasmit rajzolt, amivel együtt érezni, amivel azonosulni tudott. Kevés művészről mondható el, hogy nem dolgozott megrendelésre, hogy megrendelője mindig a saját lelkiismerete volt. Bár palettája nem volt színtelen, vagy modorosan szűkített, azonban a leggazdagabb színezésű alkotásain is látszik az egyszerűségre való törekvés, a színekkel és az anyaggal való ökonomikus bánásmód. Bármelyik rajzát vagy festményét nézzük, a kompozíció monumentalitása és az anyaghasználat rendkívüli gazdaságossága izgalmas feszültségként jelentkezik. Előadásmódja mindig patetikus, nemegyszer végsőkig feszítve az érzelem és az értelem húrjait. Szabó Zoltán az ötvenes években diplomázott, amikor mindenki szocreált festett, szocreált mintázott; a hatvanas években volt fiatal művész, amikor bizonyítani, hírnevet szerezni csakis a szocreállal lehetett. (Bár az igazán megérne egy vitát, hogy festészetében mi a szocreál?) Szabci a hetvenes-nyolcvanas években élte az érett művész mindennapjait, amikor már önmegtagadás lett volna, ha témát és stílust vált. A kilencvenes évek elejétől érzékelhető, hogy Szabcit és jó néhány kortársát igyekeztek elfelejteni, mindjobban mellőzték őket, melynek oka nyilván az elmúlt rendszer ideológiájával történő párosításban keresendő. Azonban, ha kissé félretoljuk az ideológiát, akkor megláthatjuk a témák és szüzsék humánumát, mely az együttérzést azonosulássá fokozta. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy észrevegyük: a képeken Szabci görnyed és szenved, õ minden lapjának igazi szereplõje, még akkor is, amikor tárgyakat vagy lovakat ábrázol. Különös számomra, hogy milyen makacsul befészkelte magát az ideológiai szempont a tudósok elméjébe, akik látóként és hozzáértõként határozzák meg magukat. Olyasmit látnak, ami nincs a képeken, de azt nem látják, ami ott van, és így a felszínes gondolataik által összezavarva csupán árazzák a mûvészeket, ahelyett, hogy értékelnék. Ennek a felszínes, nemegyszer számítóan torzított gondolkodásnak áldozata lett Szabci is, pedig csak azt festette, azt rajzolta, amiben hitt, amit élettapasztalata és legjobb tudása szerint az adott pillanatban rögzítenie kellett. Sokszor elõfordult már a történelemben, hogy álságos ideológiák vagy a hiszékeny gondolatvilág remekmûveket szült, melyeket azután korszakokon át féltve õriztek az újabb csalfa meggyõzõdések viharaitól. (Jól emlékszem, volt olyan professzor, aki a kilencvenes évek közepén, az éppen aktuális trendnek megfelelõen nyilatkozta, hogy „a történelembõl is lehet tanulni” – legalábbis átsuhant elméjén a gondolat, amibõl azután nem lett semmi.)”
Szabci minden kiállítása előtt nagyon izgatott volt, előjött belőle egy megmagyarázhatatlan kisebbségi érzés. Izgatta őt, hogy vajon tud-e újat mutatni, jól válogatják-e össze a kiállítás anyagát, milyen lesz az érdeklődés stb. Maja vállalkozott a feladatra, nagy műgonddal, rengeteg kép átlapozása után állította össze és rendezte meg a kiállítást. (1995. augusztus 21.–szeptember 3.). Kérdés volt, hogy kit kérjünk fel a megnyitóra. Szabci kérése volt, hogy régi jó barátját, művészete ismerőjét, Pogány Ödön Gábort, a Magyar Nemzeti Galéria egykori főigazgatóját kérjük fel. Örömmel vállalta, akkoriban már egyáltalán nem szerepelt a művészeti közéletben