Árpád kiállításának nagy sikere volt, és közben megegyeztünk Várnagy Ildikóval, hogy az ő műveit is kiállítjuk. Egy hónap múlva megüresedett a programban egy hely, felhívtuk Ildikót, hogy alkalmas-e neki az időpont. Igent mondott, és ezért ismét meglátogattuk a műtermüket. Ildikónak konkrét elképzelése volt, hogy mit szeretne bemutatni, a bronzjeleit. A műteremben azonban, hely hiányában nem lehetett a sok jelet rendesen kirakni. Ildikó próbálta elmagyarázni, mi hová kerül majd, de hasztalanul, nem tudtuk képzeletben összerakni a kompozíciót. Úgy is én rendezem, mondta végül. Mátéval kissé aggódtunk, mi lesz ebből.
A kiállítás (1995. május15–28.) megnyitója után megnyugodtunk. A Deák Ferenc utcai galéria falai és a padló is tele voltak bronzjelekkel. Érdekes, különleges és gondolatébresztő hatást tett Ildikó mániákus jelképző rendszere, amelyet a főiskola óta épített. A kiállítást Aldobolyi Nagy György zeneszerző nyitotta meg:
„Nem valószínű, hogy ebben a körben bárkinek is váratlan vagy ismeretlen lenne Várnagy Ildikó munkássága. Sőt felteszem: azokat, akik itt megjelentek, a művésznő alkotó egyéniségével, stílusával, közlésmódjával érzett rokonszenv hatja át. A magam személyes, rövid vallomása ez ügyben: én fölöttébb kedvelem megfejteni próbálni és a saját gondolataimmal összhangba hozni Ildikó néha rejtélyesen áttételes, máskor szinte csúfondárosan egyszerű jelrendszerét.
Kérdés azonban, hogy szükséges-e szeretni (vagy nem szeretni), fejtegetni, bontogatni azt, ami egyszeri módon már alkotásként megszületett és szárnyra bocsáttatott? A mű önálló élete független a szándékoktól. Mindenki és senki tulajdona. Végső értelme és hivatása maga a létezés, magyarázatok röpködő rongyai helyett saját kihívó meztelenségét viseli. Olvastam, hogy idegen világoknak, messzi csillagrendszerek lényeinek szánt rádióüzeneteink az emberi elme egyes – végsőkig csiszolt, csak alaptörvényeket, axiómákat közlő ismeret-egységeit, a legfontosabbnak tudott (vagy képzelt) összefüggéseket tartalmazzák. Jeladások ezek a rövid rádió-füttyök a derengő semmibe. Kapcsolatokat keresünk más dimenziókkal, de választ alig remélünk. Kiáltunk, mert hírt kell adni magunkról és hisszük, hogy a kinyújtott kéz már fél kézfogás. Valami hasonló az alkotó alapgesztusa is. A művész nem számol (igaz, manapság nem is sokat számít...) és nem mérlegel. Ő az emberi fajta legszebb és egyetlen különös képességét: az elvonatkoztatást használva energiaforrásul, csupán működik. Élő vulkán a határtalan térben, az örök időben. Ha minden pillanat közönséges és egyszerű is magunknak belül, lehet homály és titok másoknak odakünn. Mint Tóth Árpád írja: küldözzük a szem csüggedt sugarát.
Igen, küldözzük mindhalálig, mindenki egy másik Szíriuszra, és más részén kóborolva ama roppant jeges űrnek. A magányt oldja ez a sok színesen primitív bronz-jel itt körülöttünk. Fémes fényük az egyedüllét sötétjébe csillan.
Azt a reményt sugallják e néma tárgyak az önmagát faló kannibál világ győzelmi körtánca közepette, hogy az intelligencia, a sűrű gondolat nem hever Pepsi-érzésbe mámorodva a ring padlóján, hanem piramis-súllyal, szfinx-nyugalommal várja a zenebona halkulását, őrzi, sőt kínálja örök értékeit. Ha tudunk hinni a teremtő erőben, ha nem cinikus egykedvűséggel és nem mindig a kisebb ellenállást választva élünk – a felénk nyújtott kéz nem dermed céltalanul a levegőbe. Várnagy Ildikó fontosnak tartja a kapcsolatot.
Megdönthetetlen pontosságú tér-írással üzen. Plasztikai 177 nyelvet teremt és ez új nyelven csak fontosat közöl. Visszavezeti locsogó korunkat a mustármagnyi, egyszavas értelemhez. És egyre további elmélyülésre ösztökél, talán a gondolat és megformálása fekete lyuk töménységű, végső örvényét kutatja. És milyen furcsa és milyen természetes: ez a művészünk teremtette világ mégsem komor. A hancúrozás, a fricska, a gondolta a tere! jellegű önirónia egyáltalán nem idegen tőle. Egészséges arányban mosolyog vagy veszi komolyan önmagát. Számít a tisztességes figyelemre, de nem mímel ájulást, hogy riadtan kapjunk utána. Együtt lenni ezzel a kiállítással, beférkőzni tárgyi mindenségébe – öröm.”
A kiállításnak komoly visszhangja volt. Nagy T. Katalin remek interjút készített Ildikóval a Duna TV Műteremtés sorozatában, az operatőr jól láttatta a kiállítást. Több cikkben is méltatták a tárlatot. Úgy láttam, Szabados gesztus-festészete és Várnagy elvont jelei jól kiegészítik egymást.
Szabados Árpádot eközben megválasztották és kinevezték rektornak a Képzőművészeti Főiskolán. Rajzait kiállítottuk (1995 decemberétől 1996 márciusáig) a Nagybányai úti galériában, amit Várnagy Ildikó rendezett. Imádott rendezni, és észrevettük, hogy a whiskyt is nagyon szerette. Kellemes élmény volt, amikor meghívtak magukhoz egy új üvegasztal avatása ürügyén. Árpád jókat főzött, mindig nagyon jól éreztük magunkat velük.