Úgy adódott, hogy a következő kiállító, Szabados Árpád festőművész volt (1995. március 6–19.), akivel ugyancsak a főiskolán – ott dolgozott tanárként – találkoztunk többször, és szintén a Százados úti Művésztelepen lakott. Akkorra már tisztázták Mátéval, hogy Árpád testvére az évfolyamtársa volt, és Máté már egyetemista koruktól ismerte a családot. Szabados László kiemelkedő kortárs építészmérnök, az ötvenhatos forradalom utáni első évben került be a Műegyetem Építészmérnök Karára. Az akkori légkörben az angol (skót) édesanyja és református pap édesapja miatt csak tehetsége, és a vele szimpatizáló évfolyamtársai tudták megvédeni. Nyilvánvalóvá vált, hogy anyanyelvi szinten beszéli az egész család az angolt, ami sajnos csak nagyon kevés kortársáról mondható el. Máté és László ugyanarra a pécsi telekre tervezték diplomatervüket, Máté képtárat, László könyvtárat. László egyébként a legfelkészültebb magyar könyvtár-tervező építész volt, kisujjában volt egy könyvtár minden funkciója. Árpádra ugyanez a hazulról hozott érzékenység és kifinomultság volt jellemző, ezt tapasztaltuk, már akkor is, amikor a főiskolán a különböző rendezvényeken beszélgettünk.
Amikor meglátogattuk, hogy a kiállítás részleteit megbeszéljük, konstatáltuk, hogy ismét egy művészházaspár munkáival ismerkedünk. Árpád felesége - Várnagy Ildikó filigrán, keveset beszélő, de nagyon határozott véleménnyel rendelkező, szarkasztikus stílusú szobrászművész -, kedvesen fogadott, egyáltalán nem zavarta a csodálkozásunk, hogy Árpád nem említette, két művész van a családban. Valószínűleg tudottnak vélte. A műteremben óriási zsúfoltság fogadott. Kínszenvedés volt nézni, hogy a két művész hogyan igyekezett megbirkózni a helyhiánnyal, és figyelmünket Árpád művészetére irányítani. Valószínű, hogy komoly előkészítő munkára volt szükség, hogy kéznél legyenek Árpád azon litográfiái, amelyeket meg szeretett volna mutatni. Árpádnak szép, német nyelvű katalógusa volt, a német AL galéria is foglalkozott a munkásságával. Volt ugyan szerződése, de nem kizárólagos, így mi is kiállíthattuk. . Rengeteg litográfiát végiglapoztunk, ismerkedtünk művészetével, azt azonban meg kell mondanom, hogy a kiállítandó műtárgyak kiválasztásába nem engedett beleszólni.
A kiállítás megnyitóján a litográfiáiról avatottan szólt Keserü Katalin művészettörténész:
„A rajz a 80-as években az új kép, a képalkotás egyik szuverén forrásává vált. Ennek magyarországi felfedezésében jelentős szerepet tulajdoníthatunk Szabados Árpád tíz évvel ezelőtti műcsarnoki gyűjteményes kiállításának. A rajz, persze, mindig is a kép igényével jelentkezett, de méreteiben (hacsak nem valaminek a terveként készült), komplexitásában nem a táblaképnél megszokott értelemben. Szabados rajz-képei sem ilyenek, a szó szigorú értelmében. Képalkotó módszerében ugyanis elsődleges szerepe a rajzvonalnak van; ennek egzisztenciális jelentősége határozza meg, rajzi vagy képi funkciót tölt-e be az elkészült mű. A rajzvonal tetszőleges, festői vastagodása, Szabados jelképtára és a színek intenzitásának növekedése, a színeknek a formát kitöltő szerepkörből – az egymásra rétegzettség révén önálló képalkotó erővé előlépése szinte példaszerűen követhető nyomon – mint egykor a rajzi elemek árnyalatokban való gazdagodása a Réka lányom rajziskolája című sorozatban – az 1993-as Variációsorban, mely klasszikus metamorfózisainkhoz hasonlóan (emlékezzünk Korniss Dezsőre) a stabil alapszerkezet (itt egy pozitív és egy negatív forma: folt és vonal) festői átértelmezéseiből áll. Ráadásul kézzel színezett litográfiákból, szinte festői alkotásokként. Szabados 1989-től készít litográfiákat, a Váci Műhelyben dolgozik, ugyanezen időtől fogva nagy (70x100-as) méretben is. Kilenc ilyen lapból álló, pannószerű 1994-es falképe. A litográfia általa művelt technikája nem grafika mechanikus jellegű. Egy követ használt, tehát minden újabb színforma kialakítása az előző eltörlésével járt. (Nem egy kép technikai felbontása és összeillesztése tehát a folyamat lényege, hanem önállóan is létező erők összekomponálása.) Ráadásul – a nagy összeállítás mutatja – az esetenként hat részen is átívelő egyes formák minden külön részlete az eredeti intenzitást hordozza. Motívumai: az élet-halál, szeretet-gyűlölet azonosságát állító szó, kés-hal, a vonalak bármely kereszteződéséből mindig energiaadóvá és fogyasztóvá formálódó homokóra, a minden ívelt formában belekeveredő szem, a folyamatosan mozgó spermák, melyek minden variációban élettel telítik a képet.
Rajzi alapformái: az önmagába visszatérő, egy vonalból kanyarított, életteli íves, illetve a vonal szétfeszüléséből, dialógusából eredő X forma. Két rajzi alaptípus tehát, amelyek – csakúgy, mint a festői üres és telített forma – folytonos metamorfózisok és kombinációk alapjai. A vonal, mint önálló egzisztencia, a motívumok, formák, színek intenzitása és metamorfózisai, mindezek állandóan változó kontextusba szerveződései adják Szabados Árpád élet-rajzainak (5 éve már litográfiáinak is) képi karakterét, nekünk pedig a létezés erejének felismerési lehetőségét.”
Szabados Árpáddal ezzel egy hosszan tartó kapcsolat vette kezdetét, számtalan vidám estét töltöttünk el társaságukban, a nagyon finom, különleges ételek, italok mellett, mert kiváló szakács is volt. Többször meglátogattuk az egyetem Tihanyban lévő nyári táborában, diákjai között, persze az elmaradhatatlan demizsonok kíséretében, amelyek komoly szimpátiát váltottak ki a diákok körében.