A Képzőművészeti Főiskolán, a számos tanár közül, akikkel megismerkedtünk, egy érdekes, szarkasztikus és mégis kedves figura keltette fel figyelmünket. Sváby Lajost kérdeztük, és melegen ajánlotta az ismerkedésre barátját, Dienes Gábort. Gábor feleségével, Katona Zsuzsa szobrászművésszel és Zsuzsa három lányával a Százados úti Művésztelepen élt. Itt volt a lakásuk, és itt alkottak mind a ketten. Volt ugyan Gábornak egy másik műterme is a Pannónia utcában, de azt nem használta, valószínűleg azért, mert a család közelében szeretett élni és dolgozni. Próbálta elcserélni, de nem sikerült.
Munkásságáról sok érdemi írás jelent meg az Élet és Irodalomtól a Mozgó Világon keresztül az Új Művészet című folyóiratig, és mint utóbb kiderült, volt egy igényes katalógusa is. Az egyetlen olyan művész volt, akiről Egry Maja nem nyilvánított véleményt, azt mondta, hogy már eleget láttam, magam is el tudom dönteni, hogy akarom-e kiállítani vagy sem. Nagyon furcsállottam, de tudtam, hogy Maja is azon művészettörténészek közé tartozik, akik bizonyos stílusú művészettel (expresszív, szürreális) nehezen barátkoznak, így volt ez Sváby Lajos művészete esetében is. Csodálkoztam ugyan, de elfogadtam. Így Dévényi Istvánt, a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményének főosztályvezetőjét kértem meg, hogy legyen segítségemre.
Bebocsátást nyertünk a művészházaspár műtermébe, egy egészen különleges világba. A nagy nappaliban, ahol Gábor dolgozott, a falakon mindenhol számomra nagyon érdekes, szürreális festményekkel, és mindenütt különböző méretű, Gábor festési stílusához hasonló, ugyancsak szürreális faszobrokkal szembesültem. A szobában a berendezési tárgyak kályha, régi varrógép, igényesen válogatott régi bútorok voltak, némelyik csak dísz, de volt, amelyiket céljának megfelelően használtak, például a heating-kályhát, amelyre télen a fűtésrásegítés miatt volt szükség az egylégterű, kétszintes műteremben. Régi korok szellemét tükröző használati tárgyak, mindenfelé órák, mérlegek, gyertyatartók, régi, bonyolult fonású kosár, vitorláshajó-modell, különböző korokból származó állványok, tonettszékek, tékák, fonott koszorúk, megfestett hangszerek stb. Mindezek puritán környezetben. Zsuzsának volt egy a nappaliból nyíló külön szobája, ahol dolgozott, középen egy nagyméretű gyalupadszerűség, rajta az éppen megmunkálás alatt álló szobor, rengeteg fa és faragáshoz szükséges szerszámok. Így a műhely és a lakás zavartalanul egybefonódott. Mutatott még Zsuzsa egy hátsó fészert is, ahol a kiválasztott fákat tárolta és kezelte, és ahol a nagyobb méretű szobrait faragta.
Az összhatás különlegesen érdekes, egészen más volt, mint amit eddig láttam, nemcsak a tárgyak, a berendezés és a művészetük miatt, hanem mert eddig nem jártam még olyan műteremben, ahol két művész dolgozott volna látszólag teljes harmóniában.
A falakon Gábor festményei, rajzai tele különleges, groteszk figurákkal, állatokkal, bogarakkal, emberekkel, arctalan lényekkel, emberi testrészekkel, különböző csontvázakkal, furcsa önarcképekkel. Ezek a figurák, állatok is, hadakoznak, küzdenek, vívnak, összefonódnak.
Amikor faggatni kezdtem a látottakkal kapcsolatban, kiderült, hogy fiatalkorában, orvos édesapja praxisában, többször részt vett, és előfordult például, hogy a szemműtéteinél segédkezett. Tanulmányozta az emberi test felépítését, részeit és funkcióit, és ezek a tapasztalatok tértek vissza különböző formában a képein. De nemcsak ezek a benyomások gazdagították ifjúkori élményanyagát, hanem az is, hogy apjával együtt szenvedélyesen vadászott, halászott, ekkor ivódott belé a természet szeretete. Képein különböző felfogásban jelennek meg a trófeák, hol csontvázként, hol maszkszerűen.
Művei átitatódtak a családból hozott kultúrával, szemléletmóddal. Érdekes volt látni hálószobája falán egy kitömött ragadozó madarat, amelyet édesapja lőtt – mert akkor még lehetett ragadozókat lőni –, de ő átfestette, így énekes madár lett belőle. Beléivódott a vadászat kultúrája, élményanyaga, ebből sokat merített.
Ugyanezen a madaras falon dédapjától is őrzött egy kis festményt, aki nem tanult művész, hanem törvényszéki bíró volt, de kedvtelésből festegetett. Itt, a hálószobájában tartotta még a barátaitól, tanítványaitól ajándékba kapott műveket is.
Az egész lakásból sugárzott összetett, szürreális, kulturált lénye. Éreztem, Dienes Gábor szeretetre vágyó ember. El is mondta az egyik róla szóló filmben, hogy mindig szerette volna a világot átölelni, és ha ez nem is sikerül egészen, legalább azt a részét, ami körülveszi, mert úgyis egy pillanat az egész, minden elillan. Ezt az érzést egy cigarettázó önarcképén erőteljesen ki is fejezte.
Csodáltam fantáziáját, amelyből előcsalogatta kompozícióit. Elárulta azt is, hogy a legtöbb esetben, miután hozzákezd a festéshez, egyszer csak észreveszi, hogy nem ő, hanem a kép kezdi el a kezét irányítani. Az őt körülvevő tárgyai is bekúsztak képeibe.
Az is látszott, hogy a természetből is nagyon sokat merített. Elmondta, hogy különösen Kisorosziban, a nyaralójukban eltöltött idő van rá nagy hatással, a Dunakanyar látványa, az égi játékok, egy vihar előtti hangulat vagy az utána jövő fények, a tükröződések, a hegyek. „Nem vagyok egy kiülős fajta, hanem megőrzöm ezeket a képeket és hangulatokat, és visszajönnek, amikor otthon festek. Roppant nehéz, nem tudom megfogalmazni, hogy amikor elkezdem a képet, mi lesz rajta, halvány sejtéseim vannak, és aztán egyszer csak elindul és lesz belőle valami. Túl érzékeny vagyok a világra, ezt is szeretném képeimen szerepeltetni.”
Nem volt kétséges, hogy szeretnénk kiállítani, de Gábor és Zsuzsa azt kérte, hogy együtt szerepelhessenek. A kiállítást (1995. február 6–19.) Bereményi Géza író, filmrendező nyitotta meg. Elmondta:
„Dienes Gábor festményeit állította ki, az ő képei valóban festőiek. Pedig Dienes Gábor kevés festéket használ és sok vonalat. Az alapállása, attitűdje a legfestőibb. Egy világba kerülünk, ha képeit sorra vesszük. Gépies állatok, lénnyé változott személyek népesítik be ezt a drámai világot. És milyen élni benne? Harcok, párviadalok, felvonulások, parádék, karneválok és demonstrációk követik nagy zajjal egymást, festői rajzossággal.
Valósággal levadásszák egymást teremtményei; az Anyatermészet szeme láttára hegyes, csőrös, véres és feltűzött, koptatott, megbökdösött és levágott lények válnak áldozattá, s mikor az egész hajszának vége szakad, hirtelen festői csönd lesz, Vége a vadászatnak (ahogyan az egyik kép címe mondja) és csevegni, elégedetten sugdosódni kezdenek a vadászok. Hogy a festészet életérzés, helyzetjelentés, kevés helyen látható annyira, mint Dienes Gábornál. Képei tudják magukról, hogy ki vannak állítva, mutatják magukat, felmutatják sebeiket a téma utáni nagy vadászaton. Rajtuk vannak, ott láthatók kiterítve a Természet, az Ösztönök, a Fájdalom és a Torzulás művei. Vad világban – gyengéd valónk. A szánalommal szemközt a kemény, gépies
ösztönkiélés, így robognak vagy vonulnak fel a festői témák ezeken a drámai, fantáziadús és emberi festményeken.”