Körner Éva következő ajánlata Donáth Péter volt, aki teljesen visszavonult életet élt, alig mozdult ki Ulászló utcai kicsi lakásából. Éva elmondta, hogy olyan művész, aki mindig a maga egyedüli útját járta. Alapvetően autodidakta művész, sokféle iskolában, sokféle művésztől tanult, több művészeti ágban próbált tevékenykedni. Fotózott, filmet készített, amellyel díjat is nyert, díszlettervező is volt hosszabb ideig, voltak időszakok, amikor teljesen felhagyott a képzőművészettel, de kísérletező korszakai nagyon érdekesek a képzőművészet területén.
Különleges anyaggal dolgozott. Asztalos gitt és gipszmassza keverékébe ágyazott különböző tárgyakat vagy azok részeit. Az alapot inkább szürke, majd később sárga színnel keverte, ezeket üres (egyszerű asztalos vagy régi, faragott) képkeretekbe öntötte, s a masszát addig mozgatta, amíg el nem érte a kívánt felületet, és így hagyta, amíg meg nem szilárdult. Elhatárolódott a művészközösségektől, saját magát nem festőnek, hanem képzőművésznek tekintette, sőt mesterembernek tartotta. Amikor rájött, hogy korai munkásságát gondolatilag már nem tudja akceptálni, minden addig készített festményét megsemmisítette. Mozgalmas életút állt mögötte, amely egy adott pillanatban megbicsaklott és átcsapott alkoholizmusba, ez határozta meg teljes visszavonulását. Egyedül élt. Nem valószínű, hogy bármit is el tudott volna adni, legfeljebb múzeumok vásároltak tőle, vagy barátainak ajándékozott egy-egy darabot. Éva ott úgy vélekedett, hogy érdekes és különleges kiállítást lehet majd műveiből összeállítani. A művészetével azért is érdemes foglalkozni, mert kevés önálló kiállítása volt, talán mindössze három, viszont rengeteg csoportos kiállításon vett rész, tehát szakmai körökben ismerték.
Lakásában zömében üres falakat, nagyon kevés művet találtunk. Beszélgetésbe elegyedtünk, elmondta, hogy 1973 óta nem volt önálló kiállítása, úgyhogy, ha Éva úgy gondolja, odaadja a műveit, hogy kiállítsuk. Nem nézi meg a kiállítóhelyet, mert ha Éva jónak találja, neki is megfelel. Ezután következett az a kérdés, hogy hol vannak a művek. Hát a pincében, volt a válasz. Lementünk együtt a pincébe, és ott egy dróthálóval elkerített 1m2 pincerekeszt találtunk, amely zsúfolva volt régi újságpapírba és koszos, gyűrött csomagolópapírba tekert tárgyakkal. Elképedtünk, mert az ügy reménytelennek látszott. Ha épek is a művek, kérdés, van-e annyi, amennyiből megrendezhető egy kiállítás.
Két napra rá megjelentünk a munkatársainkkal, óvatosan felhordtuk a pincéből a tárgyakat, a koszos papírokat mindjárt a kukába dobtuk. Nyilvántartásba vettük, lefotóztuk, átcsomagoltuk, hivatalosan átvettük és beszállítottuk a munkákat a galériába. Addigra az is kiderült, hogy nagyon rossz egészségi állapotban, igen rossz anyagi helyzetben van Péter, és nagyon szeretné, ha megvásárolnánk a kiállításra elszállított munkák egy részét. Azt kérte, hogy részletekben fizessünk, kéthetente, aztán heti beosztásban, mert attól félt, ha egyszerre kapja meg az összeget, elkölti, pedig az a létfenntartására szolgált.
Ahhoz képest, hogy hogyan tárolták, a művei jó állapotban voltak. A kiállítást (1995. május 29. – június 11.) Körner Éva rendezte, ő is nyitotta meg, de a szöveget nem tudtuk tőle megkapni a galéria évkönyvéhez. A megnyitón Péter is megjelent. Rengetegen látták a kiállítást. Komoly visszhangja volt. A lelkünknek fájt, amikor azokat a munkáit, amelyeket meg akart tartani, visszaszállítottuk a pincébe, most már ugyan rendesen becsomagolva. Később a tulajdonunkba került műveiből egy külön termet rendeztünk be a Damjanich utcai Kortárs Magyar Képtárban. Több műve bekerült az 1997-ben kiadott gyűjteményes kötetünkbe, és gyűjteményünkkel számos kül- és belföldi kiállításon szerepelt. A soproni Artner-palotában is kiemelt helyen állítottuk ki a műveket.