Sváby Lajossal a kilencvenes évek elején már nagyon jó barátok voltunk, ismertük művészetét, műtermében is és barátainknál is sok munkáját láttuk, sőt már hozzánk is több alkotása került. A kiállítási katalógusok mellett a Corvina Kiadó Műterem-sorozatában is megjelent róla egy gazdagon illusztrált kiadvány Egri Mária tanulmányával, majd a MOL kiadott a munkásságáról egy komoly katalógust. Ezt már mi szponzoráltuk, ezért a borító hátoldalára került galériánk emblémája. Ő volt az első kortárs magyar művész, akiről egy tizennyolc oldalas poszter-könyv jelent meg. Amikor 1994-ben Kossuth-díjat kapott, az elismerést az átadás napján meghívására négyesben velünk ünnepelte meg, az egyik legelegánsabb étteremben, a Rózsadombon, a Rózsakertben. Feleségének, Katinak egy falat sem ment le a torkán egész este a délelőtti izgalomtól.
Hatvanadik születésnapja alkalmából gyűjteményes kiállítást (1994. október 24. –november 13.) rendeztünk az életművéből. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy kiürítettük a galériát, és 1000 m2-en voltak láthatók a művei Egri Mária rendezésében. Mojzer Miklós, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója nyitotta meg a tárlatot hatalmas tömeg előtt, aki / Csend és kiáltás között címmel az alábbiakat mondta el:
„Sváby Lajos expresszionista, mert ennek a terminusnak tágabb körébe belefér. Sváby Lajos nem expresszionista, mert ennek a stílusnak eszközeit használja csupán, de eszközt csinált belőlük, hogy kutasson velük. Szerepet, helyzetet, ficamos asszociációt, színházi és vásári mutatványosságot, bicsaklóan gonoszat és száguldóan jót; a vasárnapi kirándulók gyermeteg örömét és egy-egy ünnepi felismerés élményét. Sváby modern biblikus festő, csak éppen nem vallja be; erkölcsnemesítő szándékú, magát megjátszó kikiáltó – … Sváby Lajos világa csendes világ, a legkülönösebb ez a vidám része, ez a derű; Sváby-derű. Az a csend, amit megfest a képen, amely körülveszi, amelyben megjelenik a kiáltás, az a nyugodt. A kiáltás a megfogalmazott dolog, abban olyan elrévült, fegyelmezett, rettentően analitikus elképesztés van, borzasztó, szép.”
A tárlatnyitáson megjelent tömeg (legalább 250 fő) egyfajta demonstráció volt az expresszív és szürreális stílus mellett, amelyet érezhetően háttérbe szorítottak a hazai művészettörténeti kánonban. Érthetetlen módon képviselőit ekkoriban agyonhallgatták vagy kellemetlen megjegyzésekkel próbálták ellehetetleníteni. Érdekes volt megfigyelni, hogy ezzel szemben a kifinomult ízlésű, hozzáértő gyűjtők szemében Sváby művészete milyen elismerésre talált, képei szinte megalkotásuk után azonnal gazdára leltek. (Ez köszönt vissza a nyolcvanadik születésnapja tiszteletére 2014-ben megrendezett, a Képzőművészeti Egyetem Barcsay Termében és az aulában megrendezett életmű-kiállításán, ahol a hetven kiállított kép nyolc fontos magángyűjteményből és három múzeum gyűjteményéből került ki, mindössze csak három festmény volt a művész tulajdonában.) Az Új Művészet 1994. 11. számában is jelentős méltatást közöltek a kiállításról, több oldalon keresztül gazdagon illusztrálva. Nagyon fontos tudni azt, hogy az európai művészet egyik legjelentősebb ágának, az expresszionizmusnak Magyarország különösen erős részese, és ezen belül Sváby meghatározó művész.
Amikor a kilencvenes években művészekkel kezdtünk foglalkozni, elsősorban barátainkat vettük számításba, és ezek között is elsőként Sváby Lajost. Amikor leültünk vele komolyan beszélgetni az együttműködés lehetőségeiről, azt kérte, hogy ne vele foglalkozzunk, mert bizonyos művészkörökben nem cseng jól a neve, és nem vetne esetleg jó fényt a most induló galériánkra és jövőbeli elképzeléseink megvalósítására. Félt, hogy olyan művészeket, akikkel szeretnénk együtt dolgozni, eltántorítana tőlünk. Értetlenül álltam felvetése előtt, hiszen a Képzőművészeti Főiskola rektora volt, művésztársainak zöme és a diákok is rendkívül elismerően nyilatkoztak róla, nagy művésznek tartották. Magyarázatképp a következőt mesélte el.
1966-ban nagy sikerű kiállítása volt a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának, amelynek ő is tagja, sőt elnökhelyettese volt. 1967-es kiállításukat viszont betiltották, s az volt a szóbeszéd, hogy annak idején valakik feljelentést írtak, miszerint a Stúdió vezetői politikailag veszélyes irányba viszik a fiatal művészeket. Ez a levél szolgált alapul az akkori pártirányítás fellépéséhez, a kiállítás bezárásához. Sváby hozzátette: azt terjesztik, hogy a feljelentést ő is aláírta. Azt, hogy nem írta alá, nem tudja bizonyítani. Bencsik István viszont, aki azóta is jó barátja és az ő ártatlanságát igazolhatná, hallgat. Így aztán rajta ragadt a rágalom. Azt mondtam, hogy nálunk csak a művészi teljesítmény számít, az, hogy ki milyen vallású, milyen politikai színezetű a gondolkozásmódja, mit pletykálnak róla mások, nem érdekes.
Csak 2001-ben jött el az igazság pillanata. Paizs László Ernst Múzeumban megrendezett tárlatához kapcsolódva szimpóziumot rendeztek az 1967-es kiállításon történtekről. Svábyt nem hívták meg az eseményre, amely nyilvános volt, ezért azt tanácsoltam neki, hogy feltétlenül menjen el, és ott tisztázza magát. Keserü Katalin, a múzeum igazgatója, aki a beszélgetést vezette, bevezetőjében felolvasta azt a négy nevet Fajó János naplójegyzetéből, akik szerinte a vezetőség ellen léptek fel. Sváby Lajost, Benedek Györgyöt, Veszprémi Imrét és Melocco Miklóst említette. Sváby fölállt és kérte Bencsiket, hogy tisztázza őt a vád alól, mert ő nem írta alá a feljelentő levelet. Bencsik igazolta, hogy Sváby valóban nem szerepelt a feljelentők között. Ezután Fajó nyilvánosan bocsánatot kért Svábytól az inszinuálásért. Az írott sajtóban csekély visszhangja volt a dolognak, mindössze a Magyar Demokratában számolt be róla Feledy Balázs.
Már említettem, hogy Sváby a rendszerváltás után az első szabadon választott rektora lett a Képzőművészeti Főiskolának, két cikluson keresztül töltötte be ezt a posztot, rektori működése alatt több nagy jelentőségű fejlesztést hajtottak végre. Ez idő alatt nyerte el az egyetemi státust az intézmény. Megválasztották az egyetemi rektori tanács elnökének is. Prima Primissima díjat is nyert (2005-ben). Más kérdés, hogy a XX. századi magyar művészetről írt, egyetemi tankönyvként is funkcionáló könyvben egy szó sem esik róla és művészetéről. Vajon miért?
Ezt a könyvet négy kiválóan képzett szakember írta, akik tudták, hogy minden magyar művészt nem ismertethetnek, de azt, hogy a német Brücke csoport, az Oskar Kokoschka nagyságrendi megfelelői Magyarországon ne szerepeljenek abban a tananyagban, amely a szakoktatást a legmagasabb szinten szolgálja, már nem lehet véletlennek tekinteni.