Tölg-Molnár Zoltán kiállítására már régóta készültünk. Kapcsolatunk a főiskolán mélyült el, ahol megfigyeltük, hogy vezető tanárként, sőt tanszékvezetőként milyen gondossággal foglalkozik a diákokkal. Láthattuk őt órán, amikor tanított, korrigált, megfigyeltük, hogy milyen szeretettel rendezte meg galériánkban kétszer is a díjat nyert diákok kiállítását, tanítva őket a kiállítás-rendezés fortélyaira. Meghívott minket nyáron a tihanyi Belső-tónál lévő egyetemi alkotóházukba is, ahol szem- és fültanúi voltunk, hogy nemcsak tanította, hanem szó szerint nevelte is diákjait. Részesei lehettünk egy rövid időre az alkotófolyamatnak, a papírgyári nyersanyag képtárggyá válásának. Zánkai házunkból az ottani pincészet legjobb boraival megérkezve megkóstolhattuk a bográcsban főtt gulyást is.
Műtermét meglátogatva hasonló élményben volt részünk, mint amit Wehner Tibor a kiállítása (1994. szeptember 26.–október 9.) megnyitóján elmondott.
„Beköszöntvén szeptember, Tölg-Molnár Zoltán festőművész megérkezett Tihanyból az új képekkel – és így megy ez már hosszú-hosszú évek óta. Ám ne a hagyományos tihanyi tájra gondoljunk, a festői szépségű félszigetre, amelyre és amelyről a látvány oly csodálatos, mert Tölg-Molnár Zoltán nem erről, a képzeteinkben, emlékeinkben őrzött tájról érkezett. Valószínűleg egyetlen pillantást sem vetett az egyre viharosabb periódusait élő magyar tengerre, hanem a földdarab belsejéből, a belső tó mellől, egy juhhodályból tűnik fel, ahol magányosan, befelé fordulva, a csendre és a meditációra hagyatkozva, a különleges atmoszférát sugárzó környezetben dolgozhat. Az egyik évben fekete, a másik évben fehér képekkel érkezik Tihanyból Budapestre. Ez idén a fehérek dominálnak, amelyek társaságába becsempészett a művész néhány szürkét is. Tulajdonképpen nem képekkel érkezett, hanem képtárgyakkal, tapasztott papírívekkel, öntvényszerű táblákkal, domborműszerűségekkel, ragasztóanyaggal rögzített homlokfelületekkel, szurokcsurgatásokkal. Két évvel ezelőtt azt jegyeztük fel műveiről, hogy nincs rajtuk szín: megmaradtak a régi képekről átmentett poros-feketék, piszkosszürkék, fakó barnák,és megjelentek, leplezetlenül kiterjedtek a fehérek.
Az üveglappal fedett dobozokba applikált képtestek, kép-közegek tereppé alakultak át. Anyagában, megmunkálásában, felépítésében, roncsolásaiban és hiányaiban messze távolodott ez a közeg a hagyományos képmező-funkciótól, az anyagformálás közvetlen tanúja lett. Nem eszköz már, hanem alany, nem közvetítő elem, hanem a mű maga. Ez az alkotói szándék élteti az 1994-es tihanyi termést is. A papír, a karton, a vászon, a géz – mint a művész korábbi alkotószakaszaiban is fellelhető volt – konkrét motívumokat hordoz, így egy-egy szövegtöredéket – amelyeknek eredete (mint a képcímeké is) a Pilinszky-líra – és egy-egy kört, háromszöget, keresztet. E művészet nyomokból, foszlányokból építkezik, vagy talán a szétroncsolt, darabokra szaggatott egész valamiképpen fennmaradt rekvizítumaiból: síkgeometrikus elemek határozottságra törő, de mégis tétova, töredékszerű elemeiből, a kereszt oly mély, kultikus gyökereket, jelentésköröket képviselő jeléből. A konkrét jel és a jel megjelenítés módját szabálytalanná szabályozó szenvedélyes gesztus rendkívül izgalmas, egymást kioltó, illetve egymást éltető jelenlétét regisztrálhatjuk a legfrissebb Tölg-Molnár-képeken, ezt a világot az elementáris kifejezésre törés és a tartózkodó, szabályszerű megszólalás, az egyszerűsítésre törekvés egyszerre jellemzik. Az emblémává sűrűsödő főmotívum mintha kétségbeesetten vívódna az enyészettel.
A kör, az önmagába visszatérő, szabályos formát leíró görbe vonal a teremtést, a kezdetet és a véget jelképezi, vagyis magát a világot. A háromszög – az egyenlő oldalú háromszög – az isteni tökéletesség, a harmónia, az arányosság és a stabilitás jelképe, képi megjelenítője. A kereszt: halál- és élet szimbólum, a krisztusi szenvedés és a halál felett diadalmaskodó lét kifejezője, de az egyenlő szárú kereszt – amely a Tölg-Molnár-képek szereplője – tér-idő jelképként is szolgál. A művész által kartonba karcolt, papírba tapasztott felületekbe nyomokként hagyott, szurokkal öntött kör és a roncsolt, alig felismerhetővé alakított háromszög, valamint domború vagy homorú felületekként kirajzolódó, oly sok változatban feltűnő kereszt ezen biztos jelentésköröktől eltávolodva, módosultan, sérülten jelenik meg, a bizonytalanságok, a lemondások és a reménnyel átitatott vágyak világába emelkedőn.
A fehér és a fekete művek, a fekete és a vörös karcok mellett ebben a kollekcióban is helyet kapott két – vagy talán három – olyan szürke, monokróm, ám mégis fantasztikusan gazdag festői hatásokban tobzódó vászon, amelyek ismét valamit új keresésének jelzéseként minősíthetők.
Vagyis a budapesti Körmendi Galéria kiállításának fényében, a szurokfekete gesztusok, a méltóságteljes fehér felületek, a kopott jelképek sugárzásában izgalommal várhatjuk Tölg-Molnár Zoltán festőművész jövő szeptemberi, majdani, Tihanyból való visszaérkezését.”