Harasztÿ István tárlata után egy újabb jelentős művész kiállítása következett: Gyémánt Lászlóé (1994. szeptember 12–25.), aki nagy népszerűségnek örvendett. Gyémánt Lászlóval már évek óta kapcsolatban voltunk, nem csak dzsessz-korszakából vásároltunk tőle több képet. A művésznek újra kellett teremtenie egzisztenciáját, mert elvált Kárpáti Évától és úriemberként lépett ki a kapcsolatból, s ez anyagilag nehéz helyzetbe hozta. Modelljével, Krisztinával kezdett új életet. Számított rá, de nem kapott állami műtermet, ezért olyan lakást kellett vásárolnia, amely alkalmas az alkotómunkára is. Ebben segítettünk neki a vásárlásainkkal.
Kiürült a művész, egyébként is nagyon beteg, hangzott a Gyémánt Lászlóról megfogalmazott megfellebbezhetetlen ítélet. De valahogy jobban hittem akkor már a magam megérzésében és tapasztalásában, hiszen láttam, milyen magabiztossággal festi a tökéletes portrékat. A dzsesszre utaló képei a szabálytalan ecsetvonások ellenére harmonikus, kolorista kompozíciók voltak, tetszett az embereknek. Lehet, hogy nem élete legfontosabb alkotásai, de ráfizetni semmiképpen nem lehet. Bíztam benne, hogy ha megteremtődik az a miliő, amelyben zavartalanul dolgozhat, bebizonyítja, hogy visszatérhet az a korszaka, amelyben a jelentős műveit alkotta.
Ausztriából – ahol jómódú gyűjtői voltak, és kényelmesen meg tudott élni – állítólag Somogyi József rektor hívta haza, aki szerette volna, ha Gyémánt veszi át az anatómia oktatását a főiskolán. Ebből nem lett semmi, viszont László tényleg komolyan gondolta az oktatást, és megalapította az Óbudai Festő Iskolát, amely 1986 és 1994 között működött. Nagy öröme telt a tanításban, erős egyénisége hatása alól nehezen tudtak szabadulni tanítványai. Mindenkit, akinek javasolta a továbbtanulást, felvettek a főiskolára. Így került Nagy Gábor osztályára Zoltai Beáta, Mészáros Ágnes, lett Gerzson-tanítvány Szöllősi Tibor, Veress Sándoré Adorján Attila és mások.
Újpalotán, a lakótelepen talált egy olyan beépíthető tetőteret, amely kiválóan alkalmas volt műteremnek és lakásnak egyaránt. Egyébként ő volt az egyetlen művész, aki a műkereskedelem terén szerzett külföldi tapasztalatait elmesélve sok fontos dologra irányította rá a figyelmünket. Nemcsak művészként élt Londonban és Bécsben, hanem galériája is volt, így saját bőrén tapasztalta meg a kinn élő művészek és galéristák küzdelmeit és sokszor sanyarú sorsát.
Mivel ő volt az egyik legjobb portréfestő, megfesttettük vele Ferenc és a mi portrénkat is. Elvittem Ferencet egy „ülésre”, és ha nem a saját szememmel látom, senkinek sem hittem volna el, hogy fesztelen beszélgetés közben egy óra alatt Gyémánt tökéletes arcképet festett. Mátéval közös képünk kompozíciója is nagyon jól sikerült. A középpontban Mátét helyezte el, engem, mintha gondolataiban mindig jelen lennék, mellette, szinte szellemlényként ábrázolt. Ebből a képből lett aztán a névjegyünk, amiről már írtam. A későbbiekben a baráti körünkből sok portrémegrendelést szereztem neki. Mindenki elégedett volt vele.
A kiállítás címe Improvizáció és popnosztalgia volt. Gyémánt Kuczka Péter költő barátját kérte fel megnyitó személynek, aki szép gondolatokkal vallott a Gyémánt László művészetéhez fűződő élményeiről:
„Szaporodó éveimben egyre gyakrabban, egyre nagyobb nosztalgiával, igazság és szépség utáni vággyal fordulok a képzőművészethez, nem az esztéták kutató és rendszerező módszerével, hanem a lelket kereső és megérteni vágyó ember szomjúságával nyitottan várakozva a találkozásra, az összemosolygásra, a kéznyújtásra, a bólintásra, az »itt vagyunk – ugye értjük egymást« élményére. Így találkoztam és vagyok együtt én Gyémánt László művészetével, csodálkozva és örömmel, elfogadva és megértve azt a valakit, aki szeme, agya, idegrendszere és keze együttműködésével közli velem mindazt, amit a világról és önmagáról közölni kíván. Képzelet és filozófia, indulat és értelem, felfedező csodálkozás és legyintő sztoicizmus, barna szomorúság és ritkán felcsillanó piros öröm kavarognak itt és válnak egységes látomássá a közlés, a kifejezés vágyában, ecsetvonásokban, foltokban, vonalakban, rajzokban és festményekben. És köztük a dzsessz színekre lefordított, és átköltött hangjai, futamai, a dobok, a szaxofonok pirosai, sárgái, kékjei, mintha a múlt századi költő »zenét, minékünk csak zenét« ars poeticáját kívánná képeiben megvalósítani a festő. Mi pedig nézzük, halljuk a festőt, megértjük vágyakozását a kitörésre a formák kötötte térből, zárkózottságából az érzések szabad világába, amelybe minket is átvezetni kíván. »Improvizáció és popnosztalgia« a kiállítás címe, felidézve a nehéz múlt néhány kivételesen szép, örömteli pillanatát és az ifjúságot, amely mindig telítve van buta mámorral és mámorító butasággal, amely mindig legszebb marad az ember életében.”
Azt, hogy egy festőművész tud festeni, korábban nem kellett külön is rögzíteni, ma már szükséges. László nemcsak festeni tud, de gondolkodóként is kiemelkedő. Tanítványait megtanította önzetlenül mindenre, amit ő tud, sokan kerültek be közülük a főiskolára, vannak, akik a főiskola elvégzése után is rendszeresen visszajárnak hozzá konzultálni. Mindig hangoztatják, hogy nagyon sokat köszönhetnek neki. Rögzültek benne az ezredfordulót megelőző idők történelmi eseményei: Hirosima, Csernobil, a holdra szállás, a tudományos és technikai forradalom, az évszakok, a négy világtáj, a földrészek, a földrészek különbözőségének törvényszerűségei, és műveiben tovább élnek.