A következő kiállítónk Harasztÿ István mobilművész volt. Édeskéhez, ahogy mindenki nevezte, némi előtanulmányok és Maja felkészítése után jelentkeztünk be. Abban az évben lett hatvanéves. Már az is érdekes volt, hogy egy ilyen nagy művészhez le kellett menni a térképről. Ugyanis Kispesten lakott, egy kis eldugott utcában, kívülről nagyon szerénynek tűnő házban. Már a bejárat elképesztett, mert egy bonyolult zárszerkezetű, pénzzel működő hatalmas vaskapun lehetett csak bejutni. A kis előkert tele volt mindenféle fémszerkezettel, vasdarabbal, ami számomra hulladékfémek halmazának tűnt, de a ház mögötti kert szépen megmunkált díszkertnek látszott, már amit nem építettek be belőle. A házba belépve elképedve konstatáltam, hogy ilyet életemben még nem láttam, pedig nagyon sok helyen megfordultam külföldön is. Mátéval rengeteg különleges házban jártam, érdekes belsőépítészeti megoldásokkal találkoztam, de hogy a ház belül úgy nézzen ki és működjön, mint egy mozgó szobor, ehhez foghatót elképzelni sem tudtam. Elképedésemet fokozta, hogy Édeske egyszerre kapcsolt be több mobilt, amelyek érdekes diszharmóniában mozogtak. Az ember azt sem tudta, hová nézzen, mit figyeljen meg, emellett Édeske duruzsoló szövege kiegészítésként szolgált, mintha ő is egy mobil lenne. Nagy szeretettel fogadta Maját, és szemmel láthatólag nagyon kíváncsi volt rám, többször megfordult már galériánk környékén.
A rendszerváltás utáni helyzet nagyon megviselte, egyáltalán nem volt kedve dolgozni. Kereste, de nem találta meg azt az új közéleti problematikát, amely addig inspirálta művészetében. Miközben körülnéztünk és hallgattuk Édeskét, próbáltuk megfejteni az egyszerűnek tűnő, mégis bonyolult szerkezetek titkát, megcsodáltuk szép és precíz kidolgozásukat. Elmondta, hogy nincs kiállítani való munkája, mert az elmúlt időben valahogy lelkileg nem talált magára, nem alkotott kiállításra alkalmas mobilokat, a régiek már többször szerepeltek, és bölcseleti-közéleti tartalmuk miatt most már nem aktuálisak. Egyébként is ritkán fogad el kiállításra szóló felkérést. Csak hasonlóképp progresszív törekvésű barátaival szeret nyilvánosan együtt szerepelni, márpedig azok, akiket mi eddig kiállítottunk, Gyarmathy kivételével nem tartoznak közéjük. Maja próbálta meggyőzni, hogy mi ezt a Deák Ferenc utcai galériát kiállító-teremként fogjuk fel. Fontos lenne, hogy Édeske vállalja a felkérést, mert egy új alkotói periódust indíthatna el benne. Számunkra meg azért lenne fontos, mert egy egészen más művészkörnek lenne üzenet, hogy esetleg érdemes velünk kapcsolatba kerülni. Az érvelés meggyőző volt. A kiállítást (1994. augusztus 29. – szeptember 11.) Frank János nyitotta meg. Ebből az alkalomból az Élet és Irodalom is közölt „Egy fiók megvalósult álma” címmel egy cikket. Ebből idézek:
„Első megtekintéskor zavarba ejtett Harasztÿ István idei Körmendi Galéria-beli kiállítása. A kiállított művek többségében hiába kerestem azt az elmélyült bölcseleti-közéleti tartalmat, ami annak idején elsősorban a puha diktatúra csontkemény őrzőit bosszantotta, de ingerelte az emberit csupán valamiféle hagyományosan érzelem-érzékeny anyagban kereső humán értelmiségieket is éppúgy, mint a műszaki világukat az emberi szférával összeegyeztetni képtelen technokratákat (Madárkalitka, Fügemagozó).”
Hatalmas siker lett a kiállítás, a műtárgyak közül kiemelkedett a Stemplire várva II., illetve a Termékszerkezetváltás, amely a bürokráciát karikírozza egy mechanikus balettnak is tekinthető kecses, de ironikus mozgássorral. A mobil előtt sorban álltak a vendégek - többek között a német nagykövet, Otto Raban Heinrichen és felesége -a gép által stemplizett és Édeske által aláírt kartonért, amely igazolta, hogy az illető várt a stemplire
Ebben az időben érkezett hivatalos látogatásra Magyarországra a török miniszterelnök, Süleyman Demirel, és a delegációjával együtt szabad programként meglátogatta a szállodával szemközti galériát. Nagyon megfogták őt Harasztÿ mobiljai. Másnap felkeresett minket személyi titkára és érdeklődött, hogy lehet-e ezekből a mobilokból vásárolni, és mennyibe kerülne a kiszállításuk Törökországba. Gondolkoztunk a megoldáson, felhívtuk a szakszállító céget, de miután a terjedelem és a súly is számított, a szállítási árban sokkal előbbre nem jutottunk. A személyi titkár újból megjelent, s mivel előzetesen egyeztettük az árakat Édeskével, meg is egyeztünk. Már csak a szállítás volt kérdéses. Ekkor jutott eszembe, hogy megkérdezzem: kormánygéppel vannak-e. Miután a válasz igen volt, a mobilokat azonnal csomagolni kezdtük, mert órákon belül indult a gép. Ennek a kiállításnak anyagából mi is több művet vásároltunk a gyűjteményünk számára: Egy fiók álma, Veszett fejsze nyele, Sugárvédett kép /.
Az 1995-ös Art Expón, nagy érdeklődést keltve, még egyszer kiállított nálunk, de a későbbiekben már nem foglalkoztunk Édeske menedzselésével. Nem szorult rá, megtalálták őt a vevők. A művészi válságból kikerülve, ismét rengeteget dolgozott. Gyűjteményünk külföldi kiállításain viszont nagy sikerrel szerepeltettük a tulajdonunkba került műveit.
Történt még egy érdekes esemény 1995-ben, amely Harasztÿhoz kötődik. Mátét megkereste Hernádi Gyula író, hogy a Bokros Lajos Baráti Kör, amelynek Hernádi az elnöke, megcsináltatta Harasztÿval névadójuk szobrát, és azt szeretnék jelképesen felavatni a Vörösmarty téren. Arra gondoltak, hogy Máté lenne a legalkalmasabb az avatóbeszéd megtartására. Gondoltuk, hogy nem akármilyen lehet ez a Harasztÿ-mobil. Hát nem is csalódtunk. Bokros Lajos pénzügyminiszter akkor az egyik legnépszerűtlenebb ember volt az országban. A háromméteres Madáretető jellegzetes arcmotívumain kiemelt szerepet kapott a nagy bajusz. A feje tetejére az alkotó nagyméretű plexitálat tett, amelyet úgy alakított ki, hogy madáreledelt lehetett beletenni, és ha rászállt a madár, megbillent a tál, és a billenéstől megmozdult a bajusz. A közgazdászt hatalmas, átlátszó hálóból készült zsebek illusztrálták, amelyek várták, hogy sok pénzt ömlesszenek beléjük. A lyukas zsebekből azonban kihullottak az érmék. A baráti kör kérésére – miután nem volt pénze az egyesületnek – megvásároltuk a Madáretetőt.
Máté alaposan felkészült, hogy az avatószövege méltó legyen a díszes társasághoz, amelynek vezetőségi tagja volt Jancsó Miklós filmrendező is. Tudta, hogy az akciót nagy médiafigyelem fogja kísérni. Az elképzelés az volt, hogy a sétálóutcai galériánkból feliratos teherautó fogja a szobrot az érdeklődők kíséretében a Vörösmarty térre vinni, ahol a Gerbeaud előtt hangosítással kell majd szónokolnia Máténak. Így is lett, rengeteg ember gyűlt össze. Azt azonban nem lehetett tudni, hogy az akcióra kértek-e engedélyt a rendőrségtől, nem lesz-e belőle balhé. Megúsztuk különösebb atrocitás nélkül, de a beszéd végén az emberek megindultak, és a szobor zsebébe kezdték szórni a pénzt, ami egyáltalán nem volt célja a jelképes avatásnak, és nem is ez volt a beszéd lényege. A végén összeszámoltuk, és jegyzőkönyvet vettünk fel az összegről, hogy ne legyen probléma belőle.