Közben Gyarmathy Tihamérral elmélyült a kapcsolatunk, sokszor látogattuk Majával, Mátéval, Ferenccel. Mélyebb ismereteket szereztünk művészetéről, gondolatairól, rengeteget mesélt tapasztalatairól, művészbarátairól, folyamatosan mutatott festményeket, rajzokat, fotogramokat.
Természetes volt, hogy a Deák Ferenc utcai galériában egy szélesebb közönségnek is bemutassuk művészetét. Roskadásig tele műtermét hetekig tanulmányoztuk. Akkor ő már keveset mozgott, ritkán járt el hazulról, nagyon örült, hogy a mi munkatársaink segítségével neki is lehetősége van egy szélesebb körű, újbóli áttekintésre. Éreztük, hogy nagyon várja a találkozásokat, beszélgetéseket. Galériával addig nem tartott kapcsolatot, bár sok jelentkező volt, nem talált olyanokra, amelyekben megbízott volna. Ezt többször kifejtette nekünk. Valószínű, hogy ennek eredményeként adódott aztán, hogy legnagyobb meglepetésünkre, amikor összeválogatta Maja a kiállítás anyagát és a szállításra került volna sor, Tihamér kijelentette, hogy a közel hetven művet csak „hoci-nesze” alapon tudjuk elvinni. Először nem értettük, hogy ez mit jelent. Miután tudomásunkra hozta, hogy fizessük ki a műtárgyak értékét, akkor képedtünk el igazán. A világon annyi pénz nem volt, hogy 70 kiemelkedő Gyarmathy-műtárgyat ki tudjunk fizetni, és nem is volt szokás a műkereskedelmi gyakorlatban, hogy a kiállításra kölcsönadott műveket a kiállító megvásárolja.
Akkoriban ebben a galériában már nagyon sokan érdeklődtek kiállítási lehetőség iránt, komoly, rangos eseménynek számított, ha valakinek lehetőséget ígértünk és műveiket bemutathatták. Sem azelőtt, sem azután nem volt a magyar kereskedelmi kiállítóhelyek sorában olyan, amelyik pozíciójánál (Belváros, Kempinski szálloda stb.) és méreténél fogva (1000 m²) ezzel konkurálhatott volna. Az meg egyáltalán nem volt szokás, hogy a kiállításra elhozott műtárgyakért letétet adott volna a galéria. De eltekintve Gyarmathy Tihamér ezen tévedésétől, az ő művészetének bemutatása ritka nagy lehetőséget, művészettörténeti élményt ígért. Hamar rájöttünk, hogy miből adódik ez a „hoci-nesze” helyzet, Tihamér műtermét alkotás - a múzeumi kiállításokon kívül - nem hagyta el ajándékozás révén vagy fizetség nélkül. Addig a lakásán bonyolította a kor általános szokásának megfelelően a magánkereskedelmét, miután ő a Képcsarnokkal sem vállalt együttműködést. Kijelenthető, hogy életművének legnagyobb része akkor még, ott nála, érintetlenül együtt volt.
A szokásokat elmondtuk neki, és azonnal elkezdtük a polcokra visszapakolni a tárgyakat. Akkor váratlanul megálljt parancsolt a munkatársainknak. Rövid gondolkodás után rájött, hogy lehetetlent kér, és meghiúsul a kiállítás, amelyet ő is nagyon szeretett volna. A továbbiakban nem gördített akadályt. Maja rendezte a kiállítást, és a művész felkérésére Várkonyi György művészettörténész nyitotta meg, akit személyesen nagyra becsült. Majának így lehetősége nyílt, hogy a Nagybányai úti galéria az életművet áttekintő kiállítása után, a hetvenes, nyolcvanas évek alkotásaira helyezze a hangsúlyt. Ez alatt az idő alatt kezdtünk rácsodálkozni páratlanul gazdag életművére, és arra, hogy ez az életmű milyen szigorú, következetes építkezés eredménye. Tudtuk, hogy addigra már számos kiemelkedő műve a Magyar Nemzeti Galériában, a Pécsi Janus Pannonius Múzeumban és más hazai és külföldi múzeumokban, rangos magángyűjteményekben is megtalálható, azonban a kiállításon bemutatott alkotások reprezentatív módon tárták fel az életmű rejtett összefüggéseit.
Várkonyi György megnyitóbeszédében kiemelte:
„A negyvenes és ötvenes évek alkotásai elénk tárják, hogy a művész abban az időben is milyen nagy figyelemmel kísérte az európai kortársak eredményeit; jól mutatják konstruktivista szemléletét, festői formavilágának törvényszerű alakulását. A hatvanas és hetvenes években festett képek új színeket mutatnak fel, a szerkezet oldódásáról tanúskodnak, festői eszközökkel megjelenítve a kozmikus tér, az égitestek forgómozgását. A művészt később is afrikai utazásának fény- és színélménye, az időnek, a negyedik dimenziónak a képbe emelése, a makro- és mikrovilág alakzatainak jellé tömörítése foglalkoztatja. E motívumok áradó bőséggel tűnnek fel a nyolcvanas és kilencvenes évek képein (A gondolat tere 1984., Az ember, és ami körülveszi (Kozmosz) 1985., Paralell fényben (Afrika) 1987.). A kiállítást áttekintvén megállapítható, hogy Kállai Ernő 1947-es tömör megfogalmazása ma, a kilencvenes években is érvényes, az életmű egészét jellemzi: „...ez a művészet nem formalisztikus kedvtelések szülötte..., hanem szerves alkotó tényezője egy nagyon is reális új világképnek...”
Ez után a kiállítás után azóta sem szűnő reflektorfénybe került Gyarmathy művészete. Számtalan cikk jelent meg, érdeklődők jöttek, hogy szeretnének a művész életművével jobban megismerkedni. Tihamér sok festményt hagyott nálunk bizományba, melyeket nagyon kedvező áron árulhattunk, azonban sokan voltak, akik ragaszkodtak volna ahhoz, hogy a műterméből vásároljanak. Kérleltek minket, hogy szervezzünk meg egy látogatást, mert Tihamér egyébként csak a barátait, régi gyűjtőit és azokat fogadta, akiket ebből a körből előzetes bejelentés után vitte fel hozzá valaki. Csak olyan feltétellel fogadott idegent, ha az vásárlási szándékkal érkezett. Ilyenkor az volt a szokása, hogy az illetőt megkínálta kávéval vagy teával, kikészített három képet és abból lehetett a látogatónak választania,. A képek sokkal drágábbak voltak a műtermében, mint nálunk a galériában. Alkudozni nem lehetett. Érdeklődésünkre hamiskás mosollyal elmondta, hogy az ideje drága, és egyébként a kávét is meg kell fizetni.
Ez idő tájt már nagyon nehezen mászta meg a három magas emeletet. Állítólag a Fővárosi Önkormányzat illetékesei megígérték, hogy építenek liftet, az akadémiai székfoglaló kiállításán a fővárosi főpolgármester-helyettes fülünk hallatára ezt meg is erősítette, de miután a ház, amiben lakott, egy kétudvaros épület volt, és az első részben már volt személyfelvonó, egy épületben pedig kettő nem lehetett, jogszabályi tiltás miatt a költségeket nem tudták fedezni. Tihamér saját pénzéből megcsináltatta a terveket, hosszas huzavona után - mivel az egyik földszinti lakó megfellebbezte - engedélyezték. A kivitelezésre - kétmillió forint - nem volt pénze. Felhívott telefonon, hogy segítsünk neki. Amikor meglátogattuk, a nappaliban ki voltak készítve legféltettebb kincsei, az európai iskolás korszakából 1949 és 1952 között festett ónlemezes képei, amelyektől előtte semmiképpen sem akart megválni. Közölte, hogy ha hozzuk neki a lift költségét, akkor 75 ezer forintért darabját elvihetjük tőle. Felhívtam az összes barátunkat, gyűjtőket, ismerősöket, akikről tudtam, hogy érdekli őket a kortárs művészet, hogy most lehet vásárolni Tihamértól európai iskolás képeket, nagyon jutányos áron, és ha esetleg nem nyeri el tetszésüket, befektetésnek is kiváló műtárgyak ezek. Legnagyobb sajnálatomra mindösszesen két jelentkező volt egy-egy festményre. Akkoriban vettünk fel házfelújításra egy nagyobb összegű hitelt, és elhatároztuk Mátéval, hogy odaadjuk Tihamérnak a kétmillió forintot a képekért. Nem is csalatkoztunk, mert a 2000-es évek elején egy festmény eladásából visszajött a lift költsége. Gyorsan elkészült a lift, amely megkönnyítette Tihamér életének utolsó éveit, csak azt sajnáltuk, hogy felesége, Éva már csak nagyon rövid ideig használhatta.