Gerzson után Csík István festőművész kiállítása következett, aki az Iparművészeti Főiskola díszítőfestészeti tanszékének volt a professzora. Hogy miért esett rá a választás? Mert mi is úgy láttuk, ahogy utóbb, a megnyitón Láncz Sándor fogalmazott:
„Alkotó tevékenységének kibontakozása egybeesik azzal az idővel, amikor a magyar képzőművészet különböző impulzusok hatására szembefordult a rákényszerített 19. századi felfogással, és elindult a megújulás nem könnyű és korántsem ellentmondások nélküli régiói felé. Csík István a szintetikus kubizmus törekvéseiben találta meg a legalapvetőbb ösztönzést saját pályájának kibontakoztatásához. Ennek lényege, hogy a természet utáni kompozíció princípiumát a képtér autonóm szerkezetének elve váltja fel. Ezt ő úgy módosította, hogy összhangot teremtett a látvány benyomásai és a nem tárgyhoz kötött struktúrák között. Festményein a motívumokat önálló formákra bontja, de nem hagyja magára a nézőt, mert segíti az asszociációk lehetőségeit azzal, hogy alkotásaiban a szín és forma bizonyos elemeinek konkrét viszonylatait megőrzi. Művészetében a látható világ összefüggései »elvont« jelekké transzformálódnak, mégpedig igen különböző, változatos módokon.
Ezek a kép egészének feszültséget hordozó kompozícióján belül, önmaguk is dinamikus alkotó elemek. Az autonóm vonalak és formák a mű egészében partikuláris szerepet játszanak, de mint részek, önmaguk is totálissá válnak. Jelentőségüket aláhúzza színhordó funkciójuk, mert Csík István igen nagy fontosságot tulajdonít a festészet egyik legfontosabb elemének, a színnek. S még egy dolgot kell kiemelnünk: Csík István kompozícióinak alapvető jellegzetessége a központra-irányultság, a központ szerepének az érvényesítése. A középmező kiemelése Csík István festészetében két további jellemző vonással ruházza fel a műveket, egyrészt a bonyolult szimmetriák megjelenésével, s ettől harmónia sugárzik belőlük, másrészt azzal, hogy ez az elrendezés látens dinamizmust kölcsönöz alkotásainak. Csík István képeit azok tér- időbeni egységében kell szemlélnünk, amelyek az emlékezés bennünk lerakódott mozaikjait idézik fel, hívják felszínre az általa létrehozott struktúrák révén.””