A Gerzson-kiállítás megnyitóján ismerkedtünk meg Németh Gézával, aki építész, festőművész és nem utolsósorban az Ars Una művészeti kiadó tulajdonosa volt. Velünk rokon módon gondolkodó művész, rendkívül segítőkész, rengeteg kreatív ötlettel. Nagyon komoly művészeti, társadalmi élet folyt a Hármashatár-hegyen lévő villájában, amelynek mi is rendszeres látogatói lettünk, és nála is egy sor érdekes emberrel ismerkedtünk meg.
Egy alkalommal, amikor bejött a galériába és meglátta Gyémánt László kettős portréját, amelyet Mátéról és rólam készített, megkérdezte, készíthet-e nekünk belőle névjegyet. Két nappal később már hozta is. Ez volt talán az első ilyen névjegy, amelyen a név és cím mellett portrénkról készült fotó is szerepelt. Divatot csináltunk vele.
Németh Géza véletlenül fültanúja volt egy beszélgetésünknek, amelyet egy német házaspárral folytattunk a galériában. Miután mindent alaposan megnéztek, egy Dienes Gábor-képnél lecövekeltek és faggatni kezdtek, hogy ki ez a művész. Arról érdeklődtek, milyen stílusban festett korábban, tudunk-e más képet is mutatni tőle. Szeretnének katalógust, könyvet látni róla, mondták. Tudni akarták, melyik múzeumban lehet a képeit megnézni, szerepelt-e aukción valamelyik munkája, és ha igen, milyen sikerrel stb. Sajnos azonban azon a négy képen kívül, amit kiállítottunk, mást nem tudtunk mutatni, és válaszolni is nehezen tudtunk. Összefoglaló művészettörténeti munkák, monográfiák a kortárs művészetről akkoriban még alig voltak, a jelenkor alkotói a múzeumokban csak ritkán kaptak teret, az aukciókon is csak mintegy véletlenszerűen bukkantak fel a munkáik. Ha mégis, akkor megalázóan alacsony áron, és olyan környezetben kiállítva, amely nemhogy segített volna, de inkább rontott a legjobb kortárs alkotások megítélésében.
A kilencvenes évek elején a magyar múzeumokban állandó kiállításon élő művészek alkotásai elvétve szerepeltek, olykor-olykor csak a Kiscelli Múzeumban vagy leginkább Pécsett, a Modern Képtárban, illetve Székesfehérváron, a Deák Gyűjteményben A Budapestre látogatók számára azonban ezek nagyon messze voltak a Deák Ferenc utcától. Csak időszaki kiállításokon ismerkedhetett a közönség a kortárs művészek munkáival. Könyv, katalógus, amely színvonalasan reprezentálta volna a munkásságukat, csak az állam által preferált szűk művészi réteg alkotóinak kiváltsága volt. Az alkotók többsége ilyennel nem rendelkezett. Összefoglaló kiadvány sem készült a kortárs magyar művészetről, különösen nem idegen nyelven. Nehéz lett volna azt is megmagyarázni, hogy az aukciós házak az érdektelenség miatt nem foglalkoznak kortárs művek forgalmazásával, szégyelltünk volna az elmaradt közízlésre és a kereslet hiányára hivatkozni. Így nem volt a magyar piacon megmért ára a kortárs művészeti alkotásoknak, mert az az ár számít, amit aukción ér el a művész, vagy számlával igazolható.
A szimpatikus házaspár nem vette meg a nekik nagyon tetsző Dienes Gábor-képet, egy dokumentálatlan, nemzetközileg ismeretlen művész műtárgyáért nyilván magasnak találták az árat.
Beszélgetni kezdtünk Németh Gézával arról, hogy ezen a helyzeten változtatni kellene. A múzeumokat és az aukciós házakat nem tudjuk befolyásolni, de kialakult bennünk az a meggyőződés, hogy azoknak a művészeknek, akiket mi szeretnénk képviselni, fontos volna a XXI. századi színvonalnak megfelelő katalógust vagy könyvet készíteni. Ahogy mondta, már régóta gondolkozott azon, hogy saját művészetéről készítsen összefoglaló könyvet. Megegyeztünk, hogy javaslatot tesz egy művészeti könyvsorozat formátumára. Egyben jelezte, hogy szeretné, ha a róla szóló könyv ebben a sorozatban jelenne meg. Hozta kisvártatva a javaslatát, amelyikben a fekvő és álló reprodukciók egyaránt jól érvényesülnek. Megegyeztünk abban is, hogy S. Nagy Katalin művészettörténész tanulmányával sorozatunk 3. számú köteteként jelenik meg a róla szóló monográfia. Barátjának, Gerzson Pálnak is készített egy kötetet, ez lett a sorozat 4. számú könyve. Akkor már tudtam, hogy mindenütt a világon csak annak a művésznek van becsülete, elfogadottsága, akit valamelyik komoly galéria képvisel. Géza ezt a rangot megelőlegezte nekünk.
A könyv formátuma jól bevált. Azért lett Gézáé a 3. számú kötet, mert azt mondta, egy ilyen nagy jelentőségű könyvsorozat nem kezdődhet vele. Nem tudtuk, hogy képesek leszünk-e majd 1. és 2. kötetet is elkészíteni. Egyáltalán nem volt kiadói tapasztalatunk és ismeretünk, bár az nem volt kétséges számunkra, hogy ez egy drága műfaj, és tudtuk, hogy a kortárs művészmonográfia nem eladható, csak reklámként szolgál. Nem véletlen, hogy például a komoly, nagy tapasztalattal rendelkező Corvina Kiadó egyáltalán nem törekedett ilyen könyvek megjelentetésére.
Akkor még nem sejtettük, hogy ez a számozás utóbb milyen szerencsésnek bizonyul. Családi barátunk, dr. Bay Miklós, a Nagybányáról Németországba elszármazott orvos elhatározta, hogy könyvben állít emléket Thorma Jánosnak, aki megszűnéséig vezette a nagybányai művésziskolát, és akinek művészete a társainál kisebb figyelmet kapott a művészettörténeti feldolgozásban. Felvetette, nem adhatná-e ki a róla szóló könyvet a mi sorozatunkban. A sorozatot eredetileg kortárs művészeknek szántuk, de úgy gondoltuk, a Thorma-monográfiával jó ügyet szolgálunk. Így kapta a kötet az egyes számot, arra is utalva, hogy a gyűjtést nem a kortársakkal kezdtük. A kettes számot pedig a gyűjteményünket bemutató album kapta 1997-ben.
A Gerzson-kiállításnál hagytam abba a történetet. A kiállítás megnyitóján megható volt nézni, hogyan vették körbe tanítványai Gerzson Pált. Egyébként is nagy sikere volt. Minden, amit Láncz Sándor a megnyitóbeszédében elmondott, visszatükröződött a kiállított műveken. A kiállítás időtartama alatt rabolták ki a művész szigligeti házát, úgyhogy nagyon jól jött, hogy akkoriban a szokásosnál jóval magasabb összegért sikerült egyik fontos művét eladni, ezzel meg tudta oldani átmeneti, de jelentős anyagi problémáit. Ez a kiállítás inspirálta Németh Gézát a kiadásunkban megjelentetett könyv előkészítésére.