Ha nem a kronológia szerint venném sorba a kiállításokat, akkor legelőször Szabó Zoltánról kellett volna beszámolnom. Az Angyalföldön élő Szabci (így becézi őt főiskolás kora óta mindenki) volt az, aki emberileg a legközelebb került hozzám az akkoriban megismert művészek közül. Még semmit sem tudtam róla, amikor egy közös barátunk fel akarta hívni rá figyelmünket, és elvitt minket hozzá. Azonnal észrevettem tehetségét, felismertem az alacsony termetű, sántikáló művészben az őserőt, az akaratot, érzelmei tisztaságát, egyszerű gondolkodásmódját. Megszerettem az első találkozáskor. Az a mentalitás, amit a munkás környezetéből hozott magával, bennem is élt, gyerek-, ifjúkorom emlékeit idézte.
Egy rövid kitérő. Hatéves korom óta Knap Jenő nevelt, aki anyám második férje volt, és akivel együtt dolgozott az ötvenes években az Elzett Gyárban. Anyámnak ismerkedésre nem volt más lehetősége, mint a gyár, ahol az ideje nagy részét töltötte, és ahol műszaki ellenőrként dolgozott, mert minden egyéb szabadideje a varrással telt, hogy csekély fizetését kipótolja. Jenő becsületes és nagyon szorgalmas munkásember, kiváló dolgozó volt szó szerint, szerszámkészítő lakatos és esztergályos. Az Elzett Gyár nagyon sokféle terméket gyártott, Jenő a szerszámkészítő műhelynek volt a szinte pótolhatatlan vezetője. Nemcsak megkonstruálta, hanem el is tudta készíteni a szerszámokat és a termékek prototípusát is. Nagy becsben tartották, sztahanovistaként számos kitüntető oklevelet kapott, az igazgató is a műhelyéből szabadult egykor, ő volt a mestere. A mérnökök nem tudtak nélküle igazán boldogulni, amit kitaláltak, annak Jenő szűrőjén kellett átmennie, hogy gyártásba kerülhessen. Szerette a munkáját, büszke volt rá. Mesélte egyszer, hogy a negyvenes évek végén, amikor államosították a gyárakat, őt is behívatták és kinevezték egy kisebb gyár igazgatójának – akkor még nem ismertük őt –, ám három nap múlva lemondott, mert nem tartotta magát alkalmasnak arra a munkára, képtelen volt adminisztrálni, irányítani, csak a műhelyben érezte jól magát. Majdnem elvitte az ÁVO, szabotázst gyanítottak, de rájöttek, hogy egy ártalmatlan, jótét figura, és leszálltak róla.
A Ferencvárosban, a Ráday utca 31.-ben laktunk egy hatalmas, U alakú bérkaszárnya jobb szárnyában, munkáskörnyezetben, egy hármas társbérletben. Kétszobás, egymásba nyíló lakrészünkbe a fürdőszobán keresztül lehetett bejutni, így amikor a társbérlők használták, egyáltalán nem lehetett ki-be közlekedni. Tudatos életem ilyen környezetből indult. Később aztán anyám ügyessége révén jobb körülmények közé kerültünk, és én jó tanuló lévén bejutottam az egyetemre, és elvégeztem az ELTE Állam- és Jogtudományi Karát, így családom összes ágán az első értelmiségi lettem. Életem még egy szakaszában újra munkáskörnyezetbe kerültem, ahol nagyon jól éreztem magam, ugyanis az egyetem elvégzése után a Csepel Vas- és Fémművek tröszt jogi főosztályára vettek fel kezdő jogásznak, ahol négy évet dolgoztam. Rengeteg társadalmi munkát végeztem, főleg a Munkásotthonban (ez a kultúrház volt) adtam rendszeresen jogi tanácsokat. Ez az otthonról és Csepelről hozott élmény- és érzéshalmaz kerített hatalmába azonnal, amikor Szabcival megismerkedtem.
Szabci a Göncöl utcában, egy szerény ikerház egyik felében lakott élettársával, Évával, aki a modellje volt. Festőknél nem szokásos tisztaság fogadott náluk, ahogy mondani szokták, a földről lehetett volna enni. A szépen gondozott előkertben virágok övezték az egyszerű házat. Eleinte csak Mátéval és néha azzal a régi barátjával látogattuk, aki elvitt hozzá. Mindig izgatottan, égő szemekkel nézte, hogy tetszik-e nekünk, amit előhozott. Bár nehezen mozgott, senkinek sem engedte meg, hogy Éván kívül más is segítsen nagyméretű és nehéz képei mozgatásában. Festményei zömét egy hátsó, zárt verandán tárolta, amely közvetlen kapcsolatban volt a nappali szobával, ez egyben alvóhelyül is szolgált. Lehettek más titkos raktárhelyei is a házban, mert az évek során rengeteg mű került még elő, amiket ismeretségünk kezdetén nem láttunk. Azok a korai, hatvanas–hetvenes évekre datált művei, amelyeket szénnel rajzolt, szíven ütöttek, különösen az édesanyjáról készített hatalmas portréja, továbbá madonnái és aktjai.
Amikor rátértünk, hogy mit szeretnénk elvinni (ez vételt jelentett), először azt mérlegelte hosszan, hogy egyáltalán el akarja-e adni a festményt. Ez nála nem megjátszás volt, sohasem mórikálta magát, mindig boldog volt, hogy a legjobb, neki is tetsző darabjaira tapintottunk rá, és amikor végre elszánta magát, elképesztően baráti árakat mondott. Néha csalódás volt, hogy amikor legközelebb mentünk hozzájuk, már nem találtuk ott, amit előzőleg megvételre kiszemeltünk. Sosem kérdeztünk rá, de valószínű, hogy közös barátunk vette meg, mert már akkor sokra becsülte szakértelmünket.
Egri Mária művészettörténész foglalkozott átfogóan életművével, ő rendezte életmű-kiállításait bel- és külföldön egyaránt, az első könyvet is ő írta róla a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalat Mai Magyar Művészet-sorozatában. Megismerkedésünkkor kevés kivétellel még Szabci tulajdonában voltak az abban közölt festmények. Egri Máriát kértük meg a kiállítás előkészítésére és megnyitására (1994. június 6–20.). Még élénken élt bennem az első benyomás. Ezt igazolták vissza a Mária megnyitóbeszédében elhangzott szavak:
„A művész sajátos helyet foglal el századunk második felének képzőművészetében. Olyan egyéniség, aki már zsenge korában is inkább tört, mint hajlott, s akit nehéz sorsa kovácsolt nemes ötvözetté. Kevés olyan következetes, önmagához és művészetéhez hű művészt ismerünk köpönyeg-fordítgató korunkban, mint Szabó Zoltánt. S ha kritikai megítélése időnként ellentmondó, az a politikai fordulók egyenes következménye, nem pedig a Szabó Zoltán művészetében bekövetkezett minőségi változás. Kamaszkorában kialakult vonzódásai, kapcsolatai, ideái és keserves tapasztalásai mindmáig meghatározók. Mint ahogy eldöntötték annak idején, hogy évekig dacolva merev szabályokkal, felvételikkel, értetlen tanárokkal végül is festő diplomát szerezzen. Mint ahogy rácsodálkozva Munkácsy óriási vásznaira, addig másolta képeit, mígnem még jóval főiskolai tanulmányai előtt szinte tökéletességre vitte ülő nőalakjainál a nagy előd sötét és megvilágított felületeinek drámai hatását. Mint ahogy Michelangelo hatalmas testű nőalakjai, pietái, szibillái vonzásukkal mai napig varázslatukban tartják, úgy marad hűséges művészetében, elveiben mindmáig első tanáraihoz: Rajkay Györgyhöz, Gráber Margithoz; főiskolai mestereihez: Barcsayhoz, Fónyihoz, Domanovszkyhoz és művészeti elődeihez: a magyar expresszionizmus konstruktivista képviselőihez.
Angyalföldi Szabó Zoltán lényegében murális művész. Kompozíciói akkor is monumentálisak, amikor néhány centiméteres papírdarabkára dobja fel egy-egy kompozíciója vázlatát. Akkor is, amikor intim témához fordul, például aktokat rajzol. De akkor is, amikor erős koloritú tájakat, lovakat, súlyosan kontúrozott csendéleteket fest. Szerelmespárjai, madonnái, munkájukat kiegyensúlyozott nyugalommal végző embercsoportjai, zenélő, olvasó, fekvő, ülő nőalakjai az óriás istenek, vagy a Szabó Zoltán-i isteni óriások boldog Olümposzára engednek bepillantást. Ezen belül a mű inspirációjának függvényében, az olaj, a pasztell vagy a szén technikája révén alakul a kép drámaisága, lírai töltése, dekorativitása.
A kamaszkor, az egyéniség eszmélésének kezdetei negatív élményekkel is meghatározók. Szabó Zoltán szinte születésétől fogva tapasztalta a nyomor, az éhezés, a legkülönfélébb gyermekmunkák sorvasztó súlyát. A kötelesség terhét, de a hétgyermekes angyalföldi család szoros kötelékét, egymásért létezésének szeretet melegét is. Tizenhárom-tizennégy évesen élte át a háború poklát olyan tapasztalásokkal, amelyek egy felnőttet is örökre embergyűlölővé tehettek volna. Az önmagáért való gyilkosságok, a mások testi-lelki kínzásának, kiszolgáltatottságának kéje, az aljas ösztönök tombolása örökre beleégett Szabó Zoltán lelkébe. A félelem mindattól, amit átélt, aminek kénytelen tanúja volt, kitörölhetetlenül idegeibe ivódott.”
Azért idézem a megnyitószöveget hosszan, mert Szabci egyéniségét, festői világát kitűnően foglalja össze. Az Anyám, az Apám, a Fekete Madonna egy változata, valamint több jellegzetes, nagyméretű aktja, hatalmas fejei és néhány kisebb kompozíciója került gyűjteményünkbe. Különösen érdekesek számomra a korpuszai, amelyekben – ahogy akkoriban láttam – elsősorban a saját vívódásait érzékeltette. Később inkább a keresztre feszítés kínjait szemléltette velük önpusztító világunkban. A hatalmas arcoknál az fogott meg leginkább, hogy az áll, a homlok, a járomcsontok tektonikus elemeit szinte szobrászi eszközökkel illeszti egymáshoz, hol a tekintet reménytelenségének, hol a feltörő fájdalomnak, félelemnek adva hangsúlyt. Halállal ellensúlyozva a szerelmet, a születést, drámával az idillt.