Csorba

2008., Csorba - Körmendi Kiadó



„Jól körüljárható kulcsfogalmak ezek. Íme, megkísérlem művészi sorba rakni őket:
ready made, mint talált eszköz, mint barlangi művészet, sziklafestmény, mint emberi alkotás, artefaktum, mesterséges hajlék, palota, ház, város, mint Isten temploma, mint művészeti eszköz és lélekjelenlét, mint művészi lélegzetvétel, kilégzés gyakorlat, fúvócső köldökzsinór, köldök festék kehely, mundus sziklafestmény sorozat, a barlangi művészet a későjégkorszaki firka lapjain, festékszóró spray a graffiti hallucinációban, érzékcsalódás az atomkorszakban, agymosás, firka tudatállapot, korszakon kívüli hallucináció a módosult tudatban, éber tudatra ébredés, művész anyahajótól eltávolodó tudati közérzet, anyaméh és magzatvíz szkafander, természetes gégecső megkapaszkodás, kapcsolódás az elszakadásba, eltávolodás a visszatérés kényszertől és alászállás a lemerülésben, születési trauma, mint emlékezetkiesés, traumás sokk, mint halálélmény, feledés, bódulat, szenvedélyes tudatvesztés, énem vesztése minden identitás vesztésben, kommunikáció zavaros víziók tömegében, énképem jobbító keresése, elnevezés a tükörkép általi felismerésben, hasonló minden hasonlóval, függés a függetlentől, szigorú környezeti kontroll, inkubátor barlangi kényszer impulzusok, ellenálláshoz kapcsolódó barlangi festészet, emberi alkalmazkodás a megkapaszkodás elengedése, tűzrakás a barlangban, elismerési vágy, mint megkapaszkodás az anyában, ennek elvesztése közben leválás az anyáról, mint kézzel fogható tapasztalat, mint a kéz szerepe az életben, mint a gyógyító kezelés, az első légvétel fájdalmas sokkja, mint a születés traumájának elszenvedése, a hol vagyok én érzés kimondása, a beszéd artikulációja, a ki vagyok én hallucinációs kényszer képzete, tudattalan civilizációs ártalmak, tudattalan kulturális fertőzöttség, a teremtés utánzása minden alkotásban, a nyállal kevert festék anyag leképeződése, porlasztó és fúvó emberi lehelet, mint Isten teremtő lehelete, aki Ádámba lehelte szent Lelkét, a kilégzés művészi kényszere, mint ventilláció, mint beszéd kényszer, a kilégzés útját akadályozó eszköz használata közben, a nyelv szerepe olyan, mint a kéz szerepe az írásban, grafománia a gondolkodást akadályozó eszköz túlzott használatában, a festék színező anyaga a fúvó csövön át, mintha a gégecső elmés meghosszabbítása lenne, a hosszú kilégzéssel úgy porlik rá a szikla felületre, mintha automatikusan szitáló firkapor lenne, ami az égből hull alá, a hallucinációt megszüntető művészi tett közepette, az ösztönt kifejező firkálási késztetésben, én tudatom akaratlagos ébredésében, mint a ready made motiváció folytonos jelenléte a barlangban levés felismerése közben, „a falra hányt borsó filozófiájában”, mert változni a tudatom képtelen, mert determinált értelmezési kísérlet vagyok az extrém fizikai terhelésben, az extrém próbatétel maga, aki extrém megfelelést termelek ki, az extrém kényszer elvárása miatt, mint az igazgyöngy termelő kagyló is, akiben a homokszem irritációja ellenséges érzelmet okoz, és önvédelemből könnyezem ki magamból a firka szövetet, mintha örökös versengésben, az egészségtelen stressz állapotában tartanám fenn a helyzetet, melyben az extrém cél elérése hajszolttá teszi az elmémet, az önmegvalósító kényszer hamis szabadság érzetet szül testemben. De a megszabadulás vágya függetlenséget takar. Mindezek elérése a szabad akarattól függ, mely viszont a teremtés sajátja, ahol Isten elfogadása az egyetlen út, miért az elvágyódás a barlang biztonságából, ha van remény. Ha létezik a hit és a szeretet, ha Isten természetes barlangja biztonságos hely, ahol létünk helyrajzát a gondviselés ismeri, ahol Istené vagyok én, ahol a bázisomat jól kiismerem, ahol találékonyság és képzelet keltette művészi alkotások között visszatér elvesztett tudatom, újjászületik önbizalmam, ahol a felszín feletti és a felszín alatti jelképek halmaza egységes világképet mutat fel, ahol palackposta helyett bíztató jeleket rajzolok, mert hitem” a hogyan tovább Istenére” hagyatkozik, ahol nem keresem merre van kiút a barlangból, ahol a terepek hiába mélyek és a felszínen hiába láthatatlan a cél, már a világ közepe felé tartok, mely a barlangban található, a teremtő barlang tűzrakó mundusához közel, Aszklépiosz Abatonja mellett, a szárnyas Apollon mellett, ahol a kémény és a tetővilágítás együtt van, ahol temetőnek látszó sírhelyek integetnek a barlang falából, ahol a születés, a halál, az álom és az ébredés képzete olyan emberi hallucináció, mint a sírkamra és a piramis, vagy ,minden ember alkotta hajlék vagy artefaktum. Mert nem isteni teremtő alkotás, hanem emberi vágy szülte akarás, miként a falu, a város házai, templomai, palotái, fürdői és színházai, a ready made ellentétei mind, ám a büszke emberi kreativitás jelképei, akár az egyiptomi sírkamrák ábrái és az írás rétegei a piramis falaira vésett jelekben, vagy a halálkultusz jelképei az egyiptomi művészetben és minden halálkultusz az etruszk művészetben és halálkultusz a barlangi művészetben nemcsak a csonkolt ujjú kezekből sejlik elő, de egy végső elszakadásban, egy hiú ábrándjában is, a földi lét barlangjától való elvágyódás képeiben, hogy berendezkedjünk a várakozásra, egy öröklét reményében, az Isten ígérete szerint, mert elvágyódásunk illúziója olyan, mint a honvágy érzete, ami nem tudni honnan varázsolódik a sziklára írt firkák mámorába, a rajzolt, a festett, a faragott képek jelentése mitől oly megnyugvást keltő, de mégis titokzatos és megfejthetetlen üzenet, a piramis és a felhőkarcoló, a barlang bányavájata és a metró alagútja miért ismétlődő késő jégkorszaki jelensége saját atomkorszakomnak, miféle attitűd a graffiti, az ismétlődő művészi elem minden földalatti barlang rendszer létrehozásakor, miért ismétlődő elem a torony, vagy a felhőkarcoló és a templom, miért ismétlődő elem az egyre összetettebb városkép minden föld feletti és föld alatti tárgya az égalatti világban, mitől oly zavaros az aktuális helyzet felismerése, ahol én vagyok Thézeusz, aki magamra hagyatva, összezavarodottan, de az elmémben már Jézussal megerősödve, a minotauruszi képzetek labirintusában küzdök a gonosszal és az áramlások, a művészeti izmusok átláthatatlan kuszaságában, szintén fúvócsővel, akril spray-vel, csőtollal firkálom tele barlangom kartonfalát, mert sziklafalat még csak most kezdek keresni, ahol fluxus és art brut és ready made tükröződik az életben és a halálban és változatlan a művészi látásmód, kiváltképp az enyém, aki a magam művészi lényegében sosem változom, csak fejlődésre vagyok képes, mert motiváción alapuló ébredésből tevődök össze és alap inspirációt a barlangi lét szürreális impulzusaiból nyerek, hogy a hallucinációs állapottól való elszakadás közepette szerzett identitás élményeim során, visszatalálva Jézus szívéhez, a szeretet atmoszférája nyújtson vigasztalást nekem és minden ébredő művésznek, így embertársaimnak is, mert az én tudatra eszmélésem, mint a költői jó példa is mutatja így szól : „a kőben a lélek alszik, a növényben lélegzik, az állatban álmodik, az emberben eszméletre ébred, Istenben örökkön él” és alapvető a fejlődés, de csak technikailag, mert szellemi hanyatlással jár az elme tudással való túlterhelése és elmezavar és őrült állapot jön létre a jótékony hallucináció helyett. A lélek mégis megjelenik Jézussal, aki már a barlangi művészet kora óta, számunkra talányos módon, ám mindig velünk van, hogy az ember saját magából hozzon ki valamit, amikor a nyálával keveri össze a színes pigmentet, hogy maradandót alkosson. – Aknai Tamás


A cikkben szereplő művészek:

Csorba Simon László