Mecénások, művészeti menedzserek

2009., axioart.com


A művészeti élet hazai mecénásai közül a magyar kortárs művészet két rendkívül elismert "nagyasszonyával", dr. Körmendi Annával, a Körmendi Galéria tulajdonosával, a Pro-Európa díj, és a Köztársasági Elnöki Aranyérem kitüntetettjével, valamint Skonda Máriával, a Magyarországi Volksbank Zrt. Igazgatóságának alelnökével, a művészeti menedzserek számára alapított díj friss díjazottjával találkozhatott a V-Pearl Művészeti Szabadegyetem május 12.-i előadásán a "nagyérdemű".


Ritka alkalom, hogy egyszerre két neves személyiség, szakember fejtheti ki álláspontját, fogalmazhatja meg a művészethez való viszonyát ebben a rendkívül fontosnak ítélt témában – hangsúlyozta dr. Takács József, a Szabadegyetem igazgatója, művészeti programjának vezetője beköszöntőjében. Talán részben a művészetpártolás kiemelt fontosságának is köszönhető – vélte Takács József – hogy a Volksbank, mint a hazai bankszektor egyik fontos szereplője a közelmúltban tevékenysége elismeréseként megkapta a Szuperbrand címet és elismerést.
A Körmendi Galéria tulajdonában 18.000-t elérő számban szerepelnek kortárs magyar művészek alkotásai, művészetpártoló tevékenységük 20 éve itthon és a nagyvilágban nagy elismerést váltott ki mind a művészek, múzeumok, mind pedig a művészetet kedvelők körében. Jelenleg a Körmendi-Csák házaspár rendelkezik a legnagyobb hazai kortárs gyűjteménnyel, több helyen is van galériájuk, kiállító helyiségük. Ezen kívül saját könyvkiadással, a művészeket bemutató portré filmekkel gazdagították a kortárs magyar művészet hazai szakirodalmát, és többek között a kiállításokhoz kapcsolódó nélkülözhetetlen katalógusok megjelentetésével is.
A rendkívüli érdeklődést kiváltó, a kulisszatitkokba is betekintést engedő két előadást mindkét előadó filmbejátszásokkal tette még hitelesebbé, szemléletesebbé.
Az előadás első részében dr. Körmendi Anna lépett a közönség elé és rendkívül szimpatikus közvetlenséggel igyekezett felvázolni a több mint 25 éves műgyűjtői tevékenység legfőbb állomásait, szakaszait, sikereit.
Visszanyúlva a kezdetekhez, az induláshoz, elmondta, hogy jómaga, mint ügyvéd és férje, Csák Máté építész, eredetileg főleg ingatlan fejlesztéssel és hasznosítással foglalkoztak, de valójában mindkettőjüket mindig is érdekelte a művészet, a műgyűjtés, ez náluk családi tradíció volt. A férj, nemcsak mint építész volt ismert, hanem akvarelleket is festett, amelyeket az egykori Képcsarnok Vállalat forgalmazott. A nyolcvanas években virágzottak az ún., testvérvárosi kapcsolatok. Ennek keretében jutottak el egy ízben férje akvarelljei Ludwigsburgba, Veszprém akkori testvérvárosába, ahol a jól sikerült kiállítást követően a németek vásároltak is ezekből, mert nagyra értékelt műfajként tartották számon, és mert megfizethetőek voltak, a németek szempontjából különösen. Az utazás eredménye aztán meglepetésükre egy új Volkswagen lett, amivel hazatértek.
A műgyűjtő házaspár az ingatlanforgalmazásból származó megtakarításait időről időre tudatosan műtárgyak megvételére fordította, amire a rendszerváltás előtti időszak jó lehetőséget kínált. Ekkorra már új szelek kezdtek fújni, s a művészetkedvelő házaspár számára a műgyűjtés életformává vált.
A nagy áttörést természetesen a rendszerváltozás hozta meg. A műgyűjtés, sőt a műkereskedelem teljesen elfogadott lett az újfajta piaci körülmények között, a Képcsarnok Vállalat és a BÁV is hamarosan elvesztette korábbi abszolút – állami – monopóliumát. Egy alkalommal az akvarellista építész férj felszólítást kapott, hogy a Képcsarnok Vállalat raktáraiból szállítsa el még ott lévő rajzait, képeit. Tulajdonképpen ekkor volt módjuk betekinteni a cég raktáraiba, ahol bizony értékes műtárgyak, kortárs festmények porosodtak. Úgy döntöttek, hogy ezekből szívesen vennének és mivel sikerült egy engedélyt kieszközölni, jó néhány értékes képhez jutottak hozzá nagyon kedvező áron.
Közben pedig sorra alakultak a galériák Pesten, majd pedig az aukciók is bevett gyakorlattá váltak. Ekkortájt köteleződtek el a műgyűjtésnek és a mecenatúrának, mégpedig úgy, hogy a korábbi, akár még védett képek eladásából is a kortárs magyar festészet felé fordultak, invesztáltak, igen jó érzékkel. Körmendi Anna elárulta, hogy avatott művészettörténészek, barátok is segítségükre voltak, velük együtt alakították ki a mára már a legnagyobbként számon tartott kortárs magyar magángyűjtemény alapjait.
Nem volt könnyű a kezdet, mivel teljesen új akadályokkal kellett megküzdeniük. A hazai körülmények szakmai szempontból távolról sem voltak ideálisak a profi nyugati szemlélettel összehasonlítva. A házaspár azonban mindent bevetett, főleg a korábbi ismeretségek, gazdasági kapcsolatok jöttek jól, amit igénybe is vettek. A műgyűjtést most már bizonyos koncepció mentén folytatták, kihasználva természetesen a szabad piacgazdaság kínálta, akkoriban valóban óriási lehetőségeket.
Emellett a művészetpártoló tevékenységet tartották legfontosabb feladatuknak, az egyik mozgató rugónak ez számított. Tudták, hogy sok idős, korábban alig becsült nagy művész tengődik, akik a 90-es évek második felétől szinte semmi segítséget nem kaptak a bemutatkozáshoz. Kiderült, a művészvilágnak szüksége van a műgyűjtő-mecénásra, mert nélkülük, anyagiak, bemutatkozási lehetőségek nélkül művészetük feledésbe merül, ha egyáltalán felfedezik tehetségüket. Miután megfelelő kiállítási helyiségek birtokába jutottak, 1993-ben megnyílt a Körmendi Galéria, mégpedig Gyarmathy Tihamér akadémiai székfoglaló kiállításával, akit akkoriban vettek fel a Széchenyi Művészeti Akadémia tagjai sorába, miközben komoly anyagi nehézségekkel küzdött.
E sikeres bemutatkozás után újabb szerencsés fordulat volt, hogy a Magyar Hitelbank jóvoltából egy 1000 négyzetméter területű kiállító-helyiséget sikerült bérelni a város egyik legfrekventáltabb pontján, a Deák Ferenc utcában, a Kempinski Hotel mögött. A galériában lassacskán a külföldi hotelvendégek is megjelentek, akik hallatlan mértékben érdeklődtek a kortárs klasszikus anyag és a kiállított egyéb képzőművészeti alkotások iránt. Nagy hiányosság volt ekkor még, hogy nem készültek megfelelő színvonalú katalógusok, szakmai anyagok sem álltak rendelkezésre, ennek hiányában viszont a műgyűjtésben érdekelt külföldi nem invesztál be egy kiváló, de "nevesincs" művészi alkotásba. Ugyanis a név legalább annyira számít, mint a mű - ezzel pedig már magát a mecenatúrát, annak lényegét feszegetjük. Ekkor indul el a Körmendi Galéria magánerős könyvkiadása, folyamatosan hiánypótló művészettörténeti sorozatok, kiállítási katalógusok látnak napvilágot a galéria gondozásában.
Körmendi Annáék úgy tapasztalták az ezredfordulón, hogy a piacgazdaság kialakulása nem kedvezett a kortárs művészetnek, a képzőművészeti kultúra, válságos helyzetbe jutott, különösen az idősebb, nagy generáció szinte alig kap lehetőséget, segítséget. A nagy tehetségű, nemzetközi megmérettetésre érdemes, de már nem ifjú művészek a napi megélhetés szintjén is gondokkal küszködnek. (Orosz Gellért festőművész akkoriban egy hajléktalan benyomását keltve, csak Gyarmathy Tihamér közbenjárásával tudott nagy nehezen bejutni saját barátja kiállítására – idézte fel a jelenetet Anna.) Egy művészember ugyanis köztudottan nem ért önmaga menedzseléséhez, kivételek persze akadnak.
Ekkor fogtak egy tudatos művész-menedzselésbe, amelynek feladata a nemes cél, az értékmegőrzés az idős művészek felkarolásával, műveik megvételétől kezdve, gyűjteményes vagy bármilyen szereplési lehetőség biztosításával - kínosan hangzik - de a műkereskedelmi piacon, aukciókon való megmérettetésig, a siker reményében. Ehhez szervesen tartozik a feltáró munka, az összegzés, a könyvpiacon való megjelenés – ez az, ami művészeti menedzselést jelent Körmendi Anna értelmezésében. A műgyűjtő, műpártoló ügyvédnő szerint a múzeumok raktárában porosodva "meghal a művész", az értékes művészet megmutatására kétségkívül a műkereskedelem, az aukció hívatott.
Ugyanezt célozta az általuk felvállalt kulturális misszió is, amit külföldi kiállítások megszervezésével szerte a nagyvilágban a magyar kortárs művészet megismertetése érdekében fejtettek ki. A genfi, majd a bécsi ENSZ-palotában, a tallini Műcsarnokban, Eisenstadtban, az Eszterházy kastélyban, Kassán, a Kelet-szlovák Múzeumban, Csíkszeredán, Pilsenben, Bukarestben , Berlinben, és több más patinás helyen, múzeumokban rendeztek tárlatokat, ahol a magyar diplomácia is sokat tett a magyar kultúra nemzetközi szerepeltetése, megismertetése érdekében, melynek anyagát mindig a galéria bocsátotta rendelkezésre.
2000 után a gyűjtemény a korábbi klasszikus műtárgyaik egy részétől megválik, helyet adva ezzel az újabb és újabb kortárs nemzedék műtárgyainak megvásárlási és bemutatkozási lehetőségeinek. Ekkortájt kerül családi megvételre, egy soproni műemlék, az Artner palota, amelyben méltó körülmények között a Körmendi-Csák Kortárs Magyar Gyűjtemény állandó kiállításának a megnyitására is lehetőség nyílt, egyéb, a mecenatúrához köthető tevékenységeken túl. Sopron belvárosában több gyönyörű barokk palota is található belső kertekkel, amelyek ideális helyek szoborkertek kialakítására. Ezt vette észre a gyűjtő házaspár és az elmúlt években a kortárs szobrászművészek segítségével 5 szoborkertet alakítottak ki, ezzel is segítve a szobrászat népszerűsítését.
Az elmúlt húsz év alatt a kortárs magyar művészet olyan nagy alakjainak biztosított a Körmendi házaspár megjelenési lehetőséget, mint Gyarmathy Tihamér, Schéner Mihály - a közönség egy perces néma felállással adózott az előző nap elhunyt művésznek - Kokas Ignác, Gerzson Pál, Sváby Lajos, Gyémánt László, Kerényi Jenő, Orosz Gellért, Haraszti István, Donát Péter és sokan mások a kvalitásos magyar mesterek közül.
Körmendi Anna, a műpártoló és műgyűjtő szakember leginkább arra büszke, hogy 1997-ben megjelent saját kiadásukban, három nyelven és 3000 példányban a Kortárs magyar művészet c. hiánypótló munka Dévényi István művészettörténész szerkesztésében, amely elővételben elfogyott, és így 2001-ben 4000 példányban bővítve újból kiadták. Nagyon fontos ügynek, missziónak érzi, hogy elkészültek a Művészvilág című dokumentumfilm-sorozat egyes darabjai a kortárs művészek legjobbjairól, köztük Az ecset mesterei alcímet viselő egyik ilyen film éppen a most elhunyt Schéner Mihályt mutatja be. Belekezdtek egy egyedi könyvsorozat kiadásába, amely a kortárs grafikát hivatott népszerűsíteni.
Körmendi Anna szerényen egyáltalán nem tesz említést a rangos kitüntetésekről, amelyeket a művészeti galéria a kortárs magyar művészet nemzetközi elismertetése érdekében kifejtett tevékenységéért kapott. Férjével együtt az értékmentést, az értékmegőrzést tartja a legfontosabbnak, valójában ezt tartja életük szép küldetésének. Nagyon értékesek számukra, mint kitűnt, a művészvilággal és műgyűjtőkkel kialakított meleg baráti, emberi kapcsolatok, amelyek nagyszerű eredménye több mint 450 kiállítás, szépszámú /38/ művészeti album, több száz kiállítási katalógus, a művészeket bemutató filmsorozat. Jelenleg a Falk Miksa utcai galériában tartják időszaki tárlataikat és a Sopron belvárosában felújított műemléképületben pedig, érdemes megtekinteni a kortárs magángyűjtemény mintegy 400 darabból álló állandó kiállítását.
Az előadás második részében Skonda Mária, a Volksbank Igazgatóságának alelnöke beszélt a pénzintézet művészetpártoló tevékenységének részleteiről és saját szerepéről ezen a területen, mindvégig hangsúlyozva, hogy számára e terület emberi oldala, a belső indítékok a legfontosabbak, e nélkül nem lehetne az efféle munkát hitelesen felvállalni.
Az előadó, vezető vállalati menedzserként jó ismerője a Volksbank hazai művészetet, oktatást támogató több éves tevékenységének, társadalmi felelősségvállalásának, az ún. public relations sajátos területét illetően, hiszen ez a szakterülete évek óta. Az előadásra magával hozta az előző napon neki ítélt magas szakmai elismerés, a Gundel Művészeti Díj "tárgyi bizonyítékát" is, amelyet nagy örömmel vett át.
Ezzel a személyes vallomással kezdte a mondandóját, és washingtoni üzleti útjának frissen szerzett benyomásait is megosztotta a hallgatósággal. Meghívást kapott többek között Nancy Goodman Brinkman asszonyhoz, aki pár évvel ezelőtt az USA budapesti nagykövete volt, s aki ma is nagy barátja a magyar kultúrának, maga is jelentős műgyűjtő. (Nagykövetként elsőként Aba-Novák New-Yorki városképét vásárolta meg.)
Bevezetőjében megjegyezte, hogy a maga részéről nem a befektetés, a műtárgy-kereskedelem oldaláról szeretné a témát megközelíteni, mert noha ez nagyon lényeges, számára nem a legfontosabb. Polgári családból származik, a szép tárgyak szeretetét, az érték centrikus gondolkodást a családjából hozta. Egyébként maga is, és férje is műgyűjtő, magánkollekciójuk jelentős. A gyűjtemény kialakulásáról szólva, kezdetben a Dunakanyar, Szentendre művészeitől, a Szőnyi-iskola tanítványaitól vásároltak, aztán lassan bővült a kör.
Egy magángyűjtemény kialakítása nem könnyű, kell hozzá kitartás, önismeret, de Skonda Mária szerint igazi szellemi kaland, kihívás, a "csodák világa", amelybe bevonhatók a barátok, a családtagok is, mindig új élményekkel gazdagítja az életet, számára semmiképp nem a kincsképzés eszköze –amint erre többször utalt. A tárgyak velünk élnek, kisugárzásuk van, nem utolsósorban az alkotói energiák révén, amelyek a tárgyakban testesülnek meg. A művész ugyanis hallatlan energiát fektet be művébe, számára létfontosságú, hogy átjön-e az üzenet a közönsége felé. Ehhez viszont már valóban szükség van egy mecénásra, vagyis, hogy művét megvegye a művészetkedvelő akár közvetítés útján is, és általában legyen lehetősége bemutatkozásra a nagyközönség előtt. A művészek pártfogása területén, a mecenatúrában vállalt jelentős szerepet a Volksbank Zrt., ahol Skonda Máriának lehetősége volt tapasztalata, tudása ilyen jellegű kamatoztatására.
A Volksbank számára fontos a társadalmi szerepvállalás, a kultúra támogatása, amely egyben marketingtevékenység, a vállalati arculat fontos része. A bank a vizuális kommunikációt választotta üzleti tevékenysége támogatására, a célcsoportok megszólítására. Erre kiváló lehetőséget nyújtott az elfeledett nagy magyar művészek (pl. a sokáig elhallgatott Aba-Novák Vilmos, a kevésbé szerepeltetett Egry József) újbóli felfedezése. Ezek a művészek a magyar és egyben európai művészet legkiválóbb reprezentánsai, tárlataik szinte vonzzák nemcsak a célközönséget, hanem általában a művészetbarátokat.
Kiemelten fontos terület a bank számára a kortárs művészek tárlatainak megszervezése, amelyhez a nagyvárosok Volksbank fiókjaiban alakítottak ki megfelelő kiállítási tereket, felületeket. Ezek a kiállítások ma már komoly, rangos társadalmi eseményeknek számítanak Skonda Mária beszámolója szerint, az üzleti ügyfelek találkozóhelyei, de, ahol a műalkotások is gazdára találnak. A cég a közelmúltban kapta meg – részben művészetpártoló – tevékenységéért a Szuperbrand címet, amely nem annyira a szakma díja, inkább a társadalom elismerését, a köz, megbecsülését jelzi.
Kitért arra is, hogy a Volksbank nem épít tudatosan állandó gyűjteményt, feladatának a kortárs művészek, tehetségek felkarolását, bemutatkozási lehetőségeinek támogatását tartja. A mecénás feladata óriási, de az előadó felfogása szerint mégis inkább a híd szerepét kell betöltenie a művész és közönsége között. Bár a feladat nem könnyű, mindenkit arra biztat, hogyha belső indíttatást érez, bátran induljon el az úton, hatalmas és izgalmas utazásban lesz része a művészetek csodálatos világában.
A gyökerektől a hajtásokig címmel rendezett kiállításról bemutatott film átfogóan mutatta be a Volksbank elkötelezettségét a művészet, a kultúra iránt.
A műgyűjtői attitűdöt Skonda Mária egyfajta nemes szenvedélyként, már-már betegségként értékeli, amiből kigyógyulni nem lehet ugyan, de nem is érdemes, viszont a felhalmozott ismeretek birtokában komoly szakemberré lehet válni. Másrészt a műgyűjtést, a műtárgyak szeretetét egyértelműen a polgári igénynek, (erény), a polgári létforma velejárójának tartja. – Kránitz Iréne


A cikkben szereplő művészek:

Donáth Péter
Gerzson Pál
Gyarmathy Tihamér
Gyémánt László
Haraszty István
Kerényi Jenő
Kokas Ignác
Orosz Gellért
Schéner Mihály
Sváby Lajos