Egy szenvedély története I. – Schéner Mihály (részlet 3.)
(0.0) 2017. – dr. Körmendi Anna

A következő kiállítás (1997. február 18. – március 1.) Schéner Mihály Kézkivirágzások című könyvének bemutatójához kapcsolódott. A laudációt Dávid Katalin tartotta. A kiadvány mottója a szerző verse volt, amely szellemesen foglalja össze alkotója indítékait:
„Minden, ami van,
a kéz által született,
és ami nincs, elpusztult,
az is a kéz által szűnt meg”
Erről a könyvről így írt munkatársunk, Kovács Árpád, művészettörténész:
„Schéner Mihály életművében kitüntetett helye van a kéznek. Kézalbuma több mint száz lapból áll. E sorozatában a kezek keresnek és megfogódzkodnak, érintkeznek és elbocsátanak, sárkányt eregetnek és varázspálcát fognak. A rajzok részben népi ihletésűek, részben pedig a jelek a technikai világra utalnak. A kéz ősmintája, paradigmája a manipulátornak, ősmintája minden gépünknek, eszközünknek. »Kézkivirágzásai« létszimbólumok, melyek egyszerre tükrözik az emberi természet szent és démoni oldalát, sorsunk eredendő kettősségeit. Ezek a »metaforák« funkciómodellek, interperszonális kapcsolataink modelljei. A motívum vándorol, s vándorlása során metamorfizálódik szellemében is. A kéz- és lábtanulmányokra az anatómiai hűség jellemző. Békéscsabán János vitézt kézen játsszák el, a kéz gombjain az ő javaslatára. Áttetsző, összetett rajzok is vannak köztük, röntgenszerűen ábrázolja például a cipőben lévő lábat. Barcsay hat rá, az ő anatómiai könyve, amely világhírű lett. Keresi a formákat. Alkotói módszere az, hogy először megrajzolja, majd átteszi farostra vagy vászonra. 1972-ben Kondor Béla emlékére készít egy kéztanulmányt, aki jó barátja volt Schénernek.”
A könyvben található rajzokhoz szabad verseket írt Mihály, filozofikus gondolatokkal, nem erőltetetten, érezhetően szinte kibuggyannak belőle a mondatok, mintha a rajz csak ürügy lenne, hogy elmondhassa mindazt, amit a világról gondol. Hihettem volna, hogy megirigyelte költő, író barátai mesterségét, és kedvet kapott, hogy kipróbálja magát egy másik művészeti ágban is, de olvasva ezeket a verseket egy komoly író, költő bontakozott ki előttem, aki könnyen, természetesen, sallangmentesen minden manír nélkül foglalja képszerű mondatokba fantáziája szülte költeményeit.
Később megismerhettem, hogy ördögeihez milyen szekvenciákat fogalmazott versbe, és hogyan járta be gondolatban a poklok világát, melyből infernó-írásai születtek. A ciklusai között a kezek, a viráglányok, a cipők, ördögök, az egy és annak filozofikus jelentése, a szép megfogalmazása és a pokol olyan meghatározóak, mint Toulouse Lautrec világában a párizsi éjszakai élet forgataga. Az egészben az a legérdekesebb, hogy költő, író és zeneszerző barátait gyakorta megihlették rajzai, festményei (Nagy László, költő, Juhász Ferenc, költő, Ágh István, költő, Görgey Gábor, író, Tóth Éva, költő, Csukás István. költő, Gyurkovics Tibor, költő, Határ Győző, író, költő, Nagy Gáspár, költő, Oláh János, író, Pintér Lajos, költő, Szakolczay Lajos, irodalomtörténész, Szepesi Attila, költő, Kabdebó Lóránt, irodalomtörténész és még hosszan sorolhatnám a rajongóit) rendszeresen kiragadva egy-egy témát, versekkel, rövid prózai alkotásokkal, gyönyörű dallamokkal lepték meg Mihályt.
Majd később irodalomtörténészek feladata lesz a schéneri irodalom feldolgozása, és művei hatásának vizsgálata a kortárs írás-művészetre. Nem véletlen, hogy a magyar Írók Társasága az Üllői úti klubhelyiségét Schéner Mihály galériának nevezte el. Az sem véletlen, hogy a Pen Klub az irodalmi tevékenységéért tagjai sorába választotta.
Érzékenyen érintette kortársait, az a különleges és Schénerre jellemző szóalkotás, új szavak költése mint a tukma duma, a glubanya, a ták-nyak-pofa, a giga-fos-száj-pofa, a karikás ostor-bebaszi-pofa, a szőrmók tökguvány, Csáp-csipulák, Suny(kó) lapatyok, Lapaty-sunykák cuc(mák), Prücskölö-bögyök (bögykök-cuckák), kefélő pipuikák, fülenagy-farkú, Csámpics-tappancsok, Csörgölő-fitykák rukkantó döfkök, Pics-fityulák puffasztó kelegyek, Latyma-csupkák dagacs stb. Ezeket a kifejezéseket meg is rajzolta, hogy pontosan tudjuk, mire gondol. Rajzain lévő feliratokból gyűjtöttem.
Mihály nemcsak könyvet jelentetett meg a rajzaihoz írt verseivel, vagy találóbban a verseit illusztráló rajzaival. hanem szitanyomatokat is készített a rajzolt kezekről és lábakról, amelyeket aztán kiszínezett, ezáltal egyedi alkotásokat komponált belőlük. Némelyik rajzán a színezéstől a kezek más értelmet kaptak. Ezeket a színezett szitákat a hozzájuk írt szabad verseivel, kérésére, egyedi könyvekbe foglaltuk. (Később még visszatérek rá.) A fémlemezeket – amelyekről a könyvet nyomtatták, és amelyekből egyet a gyűjteményünkben őrzünk – kitettük a falra. Különleges művészi hatásuk volt.
Mihály még egy kiállítást rendezett a Damjanich utcai Kortárs Magyar Képtárban (1998. március 9–22.). Megkérte barátait és ismerőseit, hogy kedvenc cipőjüket vigyék el neki, és azokról mint modellekről festett képeket állította ki. Százöt szürreális művet mutatott be, amelyeken – cipőin keresztül – a tulajdonos egyénisége is érzékelhető. Némely kép hátborzongatóan előrevetítette az illető eljövendő sorsát. Mihály minden cipőt két példányban festett meg – egyet barátainak, egyet meg magának. A kiállítást, amelynek címe Cipők és bakancsok volt, barátja, Juhász Ferenc nyitotta meg, aki csodálatos szabad verset írt ezekhez a művekhez.
Magáról a témaválasztásáról így ír Schéner:
„Amikor elkezdek egy témát, szeretek a lehetőségek mélyére hatolni. Így történt ez a bakancsfestéssel is. Több száz különféle cipőt festettem meg, köztük író és költő barátaimét. Ezeknek a képeknek egy része a Petőfi Irodalmi Múzeumba került. Szeretem a cipőket festeni, mert kifejezik viselőjük egyéniségét. A cipő idomul az ember lábához, akárcsak a kalap a fejhez, és egy idő után olyanná válik a formája, mint ami benne fészkelt, teljesen azonosul az emberrel, aki hordja. Ezért van az, hogy minél tovább hordok egy cipőt, annál jobban megszeretem, és ragaszkodom hozzá. Akkor szeretem a legjobban, amikor már el kellene dobni, és elővenni egyet helyette a szekrényemben zsúfolódó tucatnyi vadonatúj lábbeli közül. Csakhogy nincs szívem tőle megválni, úgyhogy néha a kukából is visszaveszem. Legszívesebben szeretném vitrinbe tenni és bezárni…A művészetben az a legfontosabb, hogy az ember a festményét hitelessé tegye a korában. Úgy érzem, hogy ezek a cipők, amik engem is letaglóztak, miután lefestettem őket, üzenetet hordoznak.”