Mielőtt a következő kiállító, Barna Miklós művei bemutatására rátérnék, el kell mondanom, hogyan kerültek hozzánk a képei. BÁV-aukción bukkantunk egy sokalakos, nagyon gondosan megfestett Mihalovits Miklós-képre. Krisztus keresztet visz a hátán a tömegben volt a címe, s némiképp hasonlít Munkácsy ilyen témájú festményére. Annyira olcsó volt, hogy nem lehetett otthagyni. Gondoltuk, hogy majd elajándékozzuk, vagy elcseréljük. Évekig nem találtunk megfelelő gazdát, mígnem egy alkalommal, amikor Kiskunhalason meglátogattuk Szemerédi Lászlót (helybéli iskolaigazgató), és láttuk, hogy a lakásában sok hasonló tárgyú kép van, megkérdeztük, hogy nem akarja-e ezt a Mihalovits-festményt. Szeretné, hangzott a válasz, amennyiben el tudjuk valamire cserélni. Bár sok szép dolga volt, nem láttunk igazán kedvünkre való képet vagy szobrot, hiszen akkoriban már a kortársakra kezdtünk koncentrálni.
Miután azt mondtuk, hogy inkább valami kortárs dolog lenne számunkra érdekes, Szemerédi megmutatta kortárs kollekcióját, amelyben sok képcsarnoki válogatásból ismert mű szerepelt. Látta, hogy nem igazán találtunk kedvünkre valót, végül az egyik nagyméretű szekreter hatalmas fiókjából előhúzott egy mappát, tele fekete szénrajzokkal. Ahogy forgattuk a lapokat, azt láttuk, hogy csupa egynemű, fekete mezőből emelkednek ki a finoman, alig észrevehetően, de mesterien megrajzolt, elnagyolt, fehér alakok, vagy – ritkábban – fehér alapból az érzékenyen mozgatott fekete sziluettek. Közben Szemerédi elmondta, hogy nemrég halt meg a művész, Barna Miklós kilencvenhárom évesen, a Kmety utcai műteremlakásban, ahol teljesen magányosan élt. Elbeszélése alapján különösen érdekes életút bontakozott ki előttünk.
1920-ban Czigány Dezső magániskolájában tanult, olyan növendékekkel együtt, mint Aba-Novák Vilmos és Derkovits Gyula. 1921-ben már a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Vaszary János növendéke volt. Közben azonban feljelentették a Tanácsköztársaság idején végzett tevékenysége miatt. Előbb itthon bujkált, majd 1922-től kezdetét vette hosszú emigrációja. Bécs volt az első állomás, ezt követte Berlin. Itt szeretett volna főiskolára járni, de anyagilag nem bírta. 1923 végén továbbment Párizsba. Itt sem volt könnyű a sorsa, menhelyen lakott - láttunk is a portfólióban az ott élő emberekről készült rajzokat -, majd amikor munkára lelt, beiratkozott az Ecole des Beaux-Arts-ra.1923-ban érkezett Párizsba Uitz Béla is. A vele való találkozás döntő fordulatot jelentett az életében. Uitz Béla Párizsban a Francia Kommunista Párt magyar szekciójában festőiskolát vezetett. Tanítványa lett Barna Miklós. 1924-ben alkotott Fehér terror című tollrajz-sorozatát Henri Barbusse, a L’Humanité igazgatója vásárolta meg. Felajánlotta, hogy segít neki kijutni a Szovjetunióba. Hosszú és viszontagságos, nagyrészt hajón megtett út után Barna Miklós 1926 őszén érkezett Moszkvába. Lunacsarszkij már mint érett művészt fogadta, ő azonban a továbbtanuláshoz kérte a népbiztos segítségét.
Kapott ösztöndíjat, kollégiumi elhelyezést. Életében először élhetett és dolgozhatott napi gondoktól mentesen. 1926 és 1930 között a moszkvai képzőművészeti főiskola növendéke volt, ahol elsősorban Szergej Geraszimovnál tanult. 1933 és1937 között a leningrádi főiskola növendéke. 1941-ben, a hitleri csapatok előretörése elől Üzbegisztánba evakuálták, Anidzsán városába, ahol változatlan lendülettel dolgozott. Csak 1946-ban térhetett vissza Moszkvába, s a következő évben haza, Budapestre. Körülbelül ezeket mondta el egy szuszra Szemerédi. Azonnal megfogott minket ez az érdekes művészet.
A Mihalovits-képnek megpecsételődött a sorsa, elcseréltük Barna Miklós szénrajzsorozataira. Egy időre el is felejtkeztünk róluk, mert a Deák Ferenc utcai galéria kiállításaival és a művészekkel nagyon el voltunk foglalva, de amikor frissíteni kellett a kiállított tárgyakat a középső térben, gondoltuk, kipróbáljuk, hogyan hatnak ezek a képek, és bekereteztettünk egynéhányat. És akkor történt, hogy a legnagyobb megdöbbenésünkre a galériánkba besétáló Michael Jackson megvett belőlük két darabot. Ezzel az egy eladással visszakaptuk azt az összeget, amit a Mihalovits-kép megvásárlására fordítottunk.
Alaposabban utánanéztünk Barna Miklós pályájának. Kiderült, hogy Kratochwill Mimi művészettörténész, akivel nagyon jó barátságban voltunk, róla írta egyetemi szakdolgozatát. Ebből megtudtuk: 1961-ben volt egy műcsarnoki kiállítás, ahol Kassitzky Ilonával és Váli Zoltánnal együtt szerepelt, és ahol a nagy szénrajzokhoz készített pasztell színváltozatokat is bemutatott. A továbbiakban már csak a nagy szénrajzszériákat állította ki: 1968-ban az Ernst Múzeumban nyolcvan lapot, az 1977-es átfogó műcsarnoki tárlatán száztizenötöt. Még nyolcvanadik évén túl is kezdett új sorozatokba. Aradi Nóra – akit később felkértünk, hogy írja meg a monográfiáját, amelyet aztán meg is jelentettünk – mondta, hogy bár hosszú időn át megfeledkeztek róla, ritka eset, hogy ennyire gyorsan újra felfedezzenek egy művészt.
Alig két év telt el a halála után, amikor önálló kiállítást rendeztünk a Deák Ferenc utcai galériában (1995. október 16–29.) Kratochwill Mimi szakmai instrukciói alapján. A nagy szénrajzsorozatokból olyan kitűnő válogatást állított össze, amely szűk szakmai körökben is meglepetést keltett. Féltünk egy kicsit a kiállítás fogadtatásától, mert Barna Miklóst, aki emlékezett rá, szocreál művészként tartotta számon. Akik ismerték munkásságát, tudták, hogy Moszkvában tagja volt az AHRR (Forradalmi Oroszország Művészeinek Szövetsége) csoportnak, diplomamunkáját Elvtársi bíróság címmel készítette, és ezt megvásárolta a Tretyakov Képtár, amely állandó kiállításán szerepeltette. A Felhívás a sztrájkra Kínában című képet (1934) a moszkvai Forradalmi Múzeum vette meg. Mindkettőről színes reprodukciót is terjesztettek. Moszkvában 1938-ban és 1939-ben a szovjet alkotmányt illusztráló képeket (A tanulás joga, Az aggkor biztosítása) készített. 1940-ben a párttörténetet illusztrálta. Ezeket a munkáit reprodukcióból sem ismerjük, de elképzelhető, hogy az utóbb említett feladat jellege közrejátszott a későbbi nagy szénrajzsorozatok megalkotásában. Mindezeket már Aradi Nóra tanulmányából tudtuk meg. Ezekkel a szénrajzokkal úgy lépett túl a szocreál tételes kötöttségein és korlátain, hogy megőrzött egy tiszta, szinte vallásos áhítatú forradalmi hitet. Műveiben Barna szinte közvetlenül merített George Grosz szatíráiból, néha Otto Dix kíméletlen társadalomkritikájából.
Mindezek tükrében érdekes, hogy Henri Barbusse-től Lunacsarszkijon és Michael Jacksonon át milyen különböző embereket fogott meg a művészete. Nem volt olyan német ismerősünk, aki ne vásárolt volna azokból a képeiből, amelyeket Barna Miklós másolat vagy átírás gyanánt készített a festészettörténet klasszikus alkotásairól. Igaza lehet monográfusának, Aradi Nórának:
„Lehet, hogy az utókor kegyesebb, megértőbb Barna Miklós művészetének elfogadásában, mint saját kora. Pedig az, amiben hitt, amit egyénileg képviselt, ma már történelmi múlt. De munkáiban tartós emberi, erkölcsi értékeket örökített meg, s ezek képpé formált igazsága, esztétikuma a változó társadalmi-politikai rendszerektől függetlenül érvényes marad. Akárcsak több ezer év művészettörténetének más-más körülmények között és szándékokból létrehozott alkotásai.”
Igazi sikert aratott a 2010-es években a Pintér Aukciós házban rendezett szocreál aukciókon, ahol több munkáját vásárolták meg amerikai múzeumok.
A mi ars poeticánk különben is az volt, és így utólag is helyesnek bizonyult, hogy az esztétikai értelemben vett minőségre figyelünk, nem szelektálunk stílus vagy szemlélet, még kevésbé politikai, eszmei tendenciák szerint.
Bírtuk a vezető művészek és az általunk nagyra becsült művészettörténészek bizalmát.